Az éj lassan leszállt. Az éjszaka úgy nehezedett a földre, mint egy sötét lepedő. A fák rejtélyesen susogtak, magukba olvasztva a sötét árnyakat. Egyedül egy nagy ház fénylett, ami áttörte a körülötte lévő sötétséget. Ebbe a házba igyekeztem én is. Ez volt a múltam, az életem, a jövőm. Ugyanis ebben a házban nem csak egy közönséges buli volt készülőben. Ez sokkal régebbről és mélyebbről nyúlik vissza. Itt találkozik a fény a sötétséggel, itt küzd végtelen csatákat, itt kezdődött minden, és itt is fog befejeződni. A sors fintora, hogy most ide kerültem. A célom: Megváltoztatni a múltat és egyben a jövőt. Ez nem lehetetlen. Semmi sem az, csak hinni kell benne. De éppen ez az a dolog, ami itt nem volt soha.
Lassan, óvatosan, szinte hangtalanul közelítettem meg ezt a házat. Amikor az ajtóhoz értem, még egyszer végignéztem magamon. Egy vörös estéji ruhában voltam, ami még elegánsabbá tette szénfekete hajamat és a hófehér arcomat. Egy arany maszk volt az arcomon, ami épp annyira takart, hogy ne ismerhessenek fel. Majd egy mély levegővétellel beléptem az ezüstfekete ajtón.
Egy csodálatos teremben találtam magam. A falak vérvörösek voltak, egy kis aranyporral fűszerezve. Már javában folyt a bál, mindenki táncolt, egy különleges, török zenére. Bal oldalt volt a pult, ahol rengeteg érdekes tengertúli és mediterráni ital sorakozott. Furán hatott az is, hogy mind vörös színű volt. Igen. Különböző emberek vére.
Most már biztos rájöttél, kedves olvasó, hogy hová kerültem.
- Jó estét! – köszönt rám egy férfi. – Megmutatná a meghívóját?
- Jaj, azt is hozni kellett volna! – kaptam észbe. Naná, hogy – Elfelejtettem. De messziről jöttem, kérem, engedjen be! - kérleltem, bár tudtam, hogy ez mind hiába való – De ha nem hisz nekem, akkor kérdezze meg Mr. Mondeword-ot, ő hívott meg. – a férfi láthatólak elképedt, majd gyanakvóan méregetett
- Honnan ismeri Mr. Mondeword-ot?
- Az nem magára tartozik. Szóljon neki, hogy megjöttem.
- És ki maga?
- Shara Wquaro.- direkt egy olyan nevet mondtam, amit nehéz megjegyezni.
- Shara Whuaur? – gondolkozott hangosan, de mivel válaszra sem méltattam, ezért elment megkeresni Mondeword-ot. Kihasználva az alkalmat, gyorsan befutottam a tömegbe.
Senkiben sem keltettem gyanút, amikor egyenesen Mondeword tárgyalószobája felé vettem az irányt. Megfogtam, majd lassan lenyomtam a kilincset, közben nagyon figyelve, nehogy legyen bent valaki. Szerencsém volt.
Gyorsan besurrantam, mint az éjjeli lepke. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, volt időm körülnézni. A szoba jobban hasonlított egy vendégszobához, mint egy tárgyalóteremhez. Puffok és puha székek hevertek szerte szét. A fal itt is vörös volt, viszont a plafon fekete színben pompázott, melynek közepén egy hatalmas csillár világított. Szembe velem egy íróasztal volt, szénfekete, csak a fehér papírok fénylettek rajta. Közelebb mentem, majd az egyik szerződést jobban megnéztem.
”Tét: Európa
Kikiáltási ár: 200 millió dollár
Elkelt!
Mától Öné Európa teljes lakossága!
Végleges ár: 410 millió dollár”
- Micsoda?? – döbbentem le – Ez a fazon megvette egész Európát? – ekkor viszont mocorgást észleltem az ajtó mögül. Gyorsan elbújtam az íróasztal alá, épp időben. Három ember jött be, az egyik Mondeword volt, ezt biztosra vettem.
- Nos, Uraim, bármit is akarnak mondani- kezdett bele a mondandójába egy fiatal hang – én már döntöttem, nem vonom vissza az egyezséget.
- Mondeword! Ne tegye ezt! Az egész világot el akarja pusztítani?
- Így van. Az emberek nem érdemlik meg, hogy éljenek! – most érkezett el az idő, hogy távozzak. Ezekért az információért már meg is ölnének. Ez nem játék. A föld nagy veszélyben van!
Mire végre kiértem a táncparkettre, már a torkomban dobogott a szívem. Elég egy kis hiba, és megcsapolnak, az hót ziher! Akkor viszont valaki a vállamra tette a kezét. Ösztönösen megragadtam, megpördültem, és kicsavartam a karját. Csak azt az egyet nem vettem számításba, hogy egy vámpírral állok szembe. Ő meglepődve nézett rám, majd szélesen elvigyorodott.
- Ember vagy, igaz?
- És mi van akkor? – észrevettek. Nagyszerű!
- Ki hívott meg? – kérdezte még mindig mosolyogva
- Mondeword.
- Igazán?
- Igazán.
- Az furcsa.
- Miért?
- Mert én vagyok Mondeword és nem emlékszem, hogy meghívtalak volna. – még jobban elvigyorodott, és már ki is látszódtak a borotvaéles szemfogai, ami miatt a frász kerülgetett. Lebuktam. Erről ennyit.
Megfogta a kezem, és a táncparkettre vezetett.
- Ki vagy? – súgta a fülembe. Lassú szám következett, így átölelt, vigyázva, nehogy szétporlassza a csontjaimat. Ez kedves volt tőle.
- Emily. A nevem Emily. – nem tudtam, mennyire tud olvasni az agyamban, így sokkal kellemetlenebb volt hazudni.
- Mi az igazi neved?
- Ha az agyamba turkálsz, akkor lopd ki azt is! – vágtam rá.
- Nocsak, de pimasz egy kislány vagy! – mosolygott – Te voltál a szobámban, nem igaz?
- Honnan…?
- Éreztem a papíron a kezed illatát. – csókolta meg a kezem. Én elrántottam, ő erre még szorosabban fogott, mintha félt volna, hogy elszököm.
- Miért akarod elpusztítani a világot? Azért vetted meg Európát, hogy megcsapolhasd?
- Ssss… Egy nőnek nem szabadna ilyen szavak használnia. – a mutatóujját óvatosan az ajkaimra helyezte.
Egy ideig szótlanul táncoltunk. Éreztem, hogy végig engem néz, de nem tudtam mit tenni. Talán ez az utolsó táncom. Talán… Elmosolyodtam. Mindig is kerestem a bajt, még most is azt teszem. De most nem éreztem veszélyben magam, sőt, kimondottan kellemes érzés fogott el.
Felnéztem, és láttam Mondeword szomorú fekete szemeit. Szinte elnyelt az a mély tekintet.
- Miért nézel így rám? – a testemet megfeszítettem, ezzel is azt jelezve, hogy ne próbáljon elbűvölni.
- Olyan szép és rövid az emberi élet. Tele van értékekkel. Ezeket viszont az idő során elfelejtettétek. Így már csak élőholtak vagytok, lelketek már nektek sincs. Akkor mi értelme az életeteknek? – egyre gyorsabban és dühösebben beszélt. Kezdtem komolyan megijedni – A vámpírok nem rendelkezhetnek lelkiismerettel, nem érezhetnek szerelmet, szeretetet. Nézd meg az embereket! Már ők is olyanok, mint mi! Akkor meg mi értelmi életben hagyni titeket? – a szavai elrettentettek, szíven szúrtak. Ellöktem magam tőle, nem is próbált megfogni.
- Teljesen megőrültél! – sziszegtem.
- Olyan biztos vagy benne? – kérdezte gúnyos nevetés közepette.
- Igen! Nézd! Az emberek hülyék, de tudják, mi a fontos! Ők is szeretnek, mint mindenki más! Lehet, hogy nem mindenki olyan jó, de hidd el, a legtöbben a saját életüket is feláldoznák másokért! A szeretteikért! A szerelmükért! Ezzel csak kiirtanál egy olyan fajt, aki még megtaníthat érezni! – ezzel odamentem hozzá, és megcsókoltam. Nem tudom, miért, így láttam helyesnek. Szívem diktálta ezt az iramot, ami már neki nincs, de én visszahozhatom! Ő ismét megölelt, ajkunk ismét összeért egy hosszú, forró csókban. Éreztem, ahogy a hegyes szemfogával beleharap az ajkamra. Eltoltam magamtól.
- Nem! – mondtam halkan, és ridegen – Nem szabad!
- Gyere velem! – suttogta – Gyere, én halhatatlanná teszlek, hogy örökre mellettem légy!
- Nem akarom! – egyre erőszakosabban húzott magához, nem tudtam megvédeni magam. Az arca megváltozott, igazi vámpír lett belőle. Olyan, ami nem ismert szánalmat. Abban a pillanatban nem tudtam mit tenni. Kivettem a karót, és…
Megöltem.
Megöltem őt. Akit szerettem. Mert már megszerettem, de ő nem volt ember, gyilkost csináltak belőle, a halhatatlanságért cserébe.
Elkerekedett szemmel nézett rám. A vállamra borult, lassan, kecsesen.
- Megmented az emberiséget. – mosolygott rám
- Sajnálom. – könnyes volt a szemem, de nem akartam sírni. Kemény vagyok. Én vagyok a vámpírok réme.
- Legalább áruld el a neved! – hörgött
- Anita. Anita Blake.
- A vámpírhóhér. – majd ismét rám nézett, mosolyogva, kedvesen – Köszönöm. – majd egy nyögéssel eltávozott. Térdre ereszkedtem, remegett az egész testem, és éreztem, hogy hamarosan elporlik az övé. Talán engem várt, hogy megmentsem, és új életet kezdhessen?
Lassan bevonszoltam a szobájába, széttéptem a szerződést, majd nem bírtam tovább. A porkupacra néztem, ahol már csak a ruhadarabjai voltak felismerhetők. Elmosolyodtam, és a szememből kicsodult egy könnycsepp, egyenesen a porkupacra.
- Ég veled, Mondeword. – suttogtam, majd letöröltem az arcomról a könnyeket, és kiugrottam az ablakon.
Nem fogom soha sem elfelejteni őt, mindig eszembe fog jutni, amikor egy vámpírral vagy más lénnyel harcolok. Az a keserű magány, amit ő átélt. De most már jól van, kezdhet egy másik életet, tiszta lappal.
- Vár egy újabb vámpír – mosolyodtam el ismét. Hogy honnan sejtettem? Mert tudtam, ki és mi vagyok. Én vagyok a Hóhér, és én nem randizok vámpírokkal. Megölöm őket.
Vége
by:Sibill |
AJÁNLOM AZ OLDALT
