A nagy fehérség körberagyogott, miközben egyre gyorsabban forogtam. Nem tudtam, megyek-e valahová, mert mindenhol csak a tömény fehérséget észleltem, ami végtelennek tűnt, és úgy zárt körbe, mint egy dohos kripta. A forgást is csak a fejem lüktetéséből sejtettem, mely a szívem dobbanásait követve dübörgött, széthasítva agyamat. Ki akartam nyújtani a kezeimet a semmi felé, de nem engedelmeskedtek. Úgy húzták le testem, mint a nehéz cölöpök, melyekre rákötik a halálra ítélteket, és beledobják őket a jéghideg vízbe. A láthatatlan habok összecsaptak fejem felett, míg én fuldokoltam, de hogy mitől, még én magam sem tudtam. Kívülről mintha ezernyi tű szúródótt volna bele testembe, egyre mélyebbre fúródva, és lábam egyre jobban forgatott.
Majd zuhantam. Éreztem, és hiába nyitottam néma sikolyra az ajkaim - olyan csönd volt, hogy jobban nyársalta dobhártyámat, mint a hangos ricsaj. Gyomromat görcsbe fonták az esés vad hullámai.
De ő még mindig beszél, mosolygva, nevetve, és észre sem veszi, hogy aki előtte áll, máshol van, hogy a pokoli sejtetés hullámvasútján lovagol. Nem figyel arra, hogy szemeim a szárazságtól vérben állnak, remegő alsó ajkam bekékül, és ökölbe szorítom a kézfejem. Nem, mindez csak engem érint meg, lassan elemészt, miközben úgy szeretném elmondani. De csupán üres fülekre találna, mint oly sokszor.
Így hát elmosolyodok, és csendesen figyelem a szemét, a gesztusait, a hangját, és egyedül az vigasztal, hogy ő legalább nem érzi azt, amit én.

u.i.: Egy kedves barátnak, melynek szavai éppen azért csalnak mohó könnyeket szemembe, mert túl közeli.