Itt ülök, a nyitott ablak előtt, laptopom az ölemben, és kifelé bámulok. Kint épp most vérzik a nap, és száll le az esti sötétség a városra. Pedig még négy óra is alig. Mellettem a tankönyvem nyújtózik, megmutatva a benne rejvő tudást, szépséget. Ránézek- azon gondolkozok, én miért nem tudom így megmutatni, ki vagyok? Csak belémlapoznának, megnéznének, mint egy képeskönyvet, és meglátnák az értékeimet.

Pár kósza falevél lassan, ráérősen szállingózik a szürke aszfaltra, a néhai szellő bele-belekap apró, remegő testükbe, hogy olyan tájakra vigye őket, ahol még sosem jártak. A tükörre téved a tekintetem, amely a falon néha-néha megrázza magát. Látom magam, azt a lányt, akit talán ismerek. Akinek barna haján megcsillannak a nap utolsó, bágyadt sugarai, akinek könnyes a szeme, mégsem sír. Aki rám mosolyog, még akkor is, amikor érzem, legszívesebben elbújna, és keservesen zokogna. De nem tud.
Nem tudunk, már rég, akkor, mikor kéne, amikor igazán szükség lenne rá. Nem, csak ülünk, magunk elé nézünk, és nagyon, nagyon sajog a szívünk.

Művésznek tartom magam, bár nem tudom, mit is jelent mostanában ez a szó. Művész vagy, mert gitározol? Mert sírsz egy szomorú filmen? Mert kineveted azokat, akik nem olyanok, mint te? Akkor mégsem. Inkább leszek egy új szó, egy új dolog, mintsem a mostani művészkortársaimhoz hasonlítsanak.

Olvastam egy kis szösszenetet. Egyik ismerősöm írta. Elrepített egy másik univerzumba, annyira tetszett. Pont a művészetről regélt, ami igazán megérintette a szívemet. Kicsit úgy is éreztem, hasonlít az írása az enyémhez-és hirtelen hatalmas szomorúság fogott el.

Mintha a világ hirtelen beszűkült volna, és a szívemnél megjelent az a fura, szorongó érzés. Ami most is itt van, ami könnyezésre sarkall. hogy miért, nem tudom. Talán féltékeny voltam, vagy csak rájöttem, hogy nem vagyok egyedi. Hogy álomvilágba próbálom ringatni magam, ahol én vagyok a főszereplő, és senki se taszíthat le a képzelt trónomról. Ahol a lelkem nagyon erős, ahol minden akadályt legyőzök, ahol nincs lehetetlen. Ahol olyan lehetek, amilyen igazán vagyok.
És fáj, hogy nem lehetek az.

Folytatnám én, írnám, csak írnám a gondokat, azokat a piti dolgokat, amik másnak meg nem kottyannak... de valakinek hiányzom. Számít rám. Ír nekem, és velem szeretne lenni. Így mondjam bármikor is, hogy egyedül vagyok.