Viszlát!
Hajnalodik. Az éj leple alatt felcsillan egy fénysugár.
Egy kiszabadult lélek süvít a szélben a halál után.
A lágy szellő simogatja, a durva eső csapkodja,
De ő már nem érzi ezt, ő egy lélek, egy boldog angyal.
Ellenségei ünnepelnek, családja meg siratja
Mindent érez, de mindezt már csak távolból látja, hallja.
Hálásan elmosolyodik, ahogy kijut a fényre
De legbelül szomorú, mert otthagyta, akiket szeret.
Még visszafordul egyszer, lenéz, és leveti magát,
Még utoljára, hadd láthassa a szerettei arcát.
Mindenki sír. Gyászba borul a világ, szinte érzi.
A szeme szinte könnyezik. Özvegyét átöleli.
A nő zokog, miközben a halott nevét sóhajtja,
Mellette egy lány áll, ő neki az egyetlen támasza
A sok fekete ember egy lényként emlékezik vissza,
Imádkoznak, Úgy hiányzik a halott, mint még soha.
A nő remegő ajkakkal egy imát mormol el.
"Légy boldog nélkülem is, drága férjem, nem feledlek el."
Egy, majd két könnycsepp gurul le a nő meztelen vállán.
Még egy ölelés, csók, majd a lélek örökre elszáll.
Az özvegy elmosolyodik, s elhagyja a száját
Egy reményteli, szomorúságot feledtető szó: Viszlát.
U.i.: Ezt egy szerettemnek írtam, aki itthagyott minket, elment, és soha se jön vissza, én viszont tudom, hogy mindig itt lesz velem, és mindent megteszek, hogy büszke legyen rám. Mert igazán szerettem. |