2008. május 15. Délután, három óra. Buszon ülök, fülemben mp3, kibámulok az ablakon, és az élet nagy problémáiról gondolkozok. Mint minden nap. eszembe jut, hogy - franc -, holnapra 4 oldalas angol projectet kell megírnom a különféle természeti csapásokról. Szeretem az ilyen témákat, de kevés kedvem volt akkor, hogy szavanként kiszótározzam a dolgokat. Gondolom, ezt megértitek, ilyen szép, napsütétes délutánon, mikor az ember szívesebben lenyírja otthon a 30 cm-eres füvet, minthogy bent poshadjon a számítógép káros sugárzásainak rabjaként. Nah, de hamar visszatértem a szokásos témámhoz: Jó időben születtem én?
Egyre kevesebb dologra kapok választ, pedig ezer kérdés foglalkoztat. A legtöbb ember úgy gondol rám, mint egy baromira vidám, optimista lánykára, pedig sok komoly pillanatom van, főleg mostanában. Főleg, mikor buszon utazok. Rám süt a nap, izzadni kezdek, a hajam letapad, és az az enyhe szemfesték, ami a nap végére megmaradt, az is elpárolog. Szerencsére a zene kárpótol mindenért, meg a csöndes magány. Persze néha hallom a hátam mögül pár párbeszéd-foszlányt, ami néha szimplán kilyukasztja a jó nagyra fújt "komolydolgokrólgondolkodó" lufimat.

- Hé, Gazsi, vettél a gyereknek ótót??

- Asszony, ne feleselj, neked kellett volna!

A gyerek megszólal:

- Ad mán ide azt az öngyújtót!

- Fijam, itt nem lehöt cigizni! Amúgy is, fene a beledet, mit képzelsz, még kiskorú vagy!

- Mit jelent az, hogy kiskorú.....?

És még sorolhatnám. De van, amikor pár elég aktív, bottal járó nénike szalad fel a buszra, és hipersebességgel foglalják el a még üresen hagyott helyeket.

Nos, visszatérve az alapsztorihoz, eléggé komoly ábrázattal ülhettem ott, alig figyelve a buszban történő dolgokra. Miért is törődnék? Egy rakás idegen ember, akik csak rám pillantanak, majd elmerülnek a saját gondolataikban. Egy csomó ember, aki egyedül ül, és pont, itt jut eszébe, hogy mennyire szánalmas az élete, amitől szinte tapintható a feszültség. Mindenki bizonytalan, hiszen nem tudhatjuk, hogy a mellettünk ülő férfi-e az a sorozatgyilkos, akiről regélnek, vagy a mögöttünk szétterpeszkedő nő az-e, aki nemrég megölte a férjét, majd a gyerekét. Csupán arc nélküli emberek, a saját problémájukkal törődve, utálkozva, olyannyira, hogy nem veszik észre azt a kisgyereket, vagy az öreg nénit mellettük, aki remegő lábbal próbál leülni, de minden hely foglalt. Nagyot sóhajtva felállok, és átadom a helyem, ami után egy igazi, hálás, és megkönnyebbült mosolyt kapok viszonzásképpen. Kell-e más?

És épp, amikor fél kézzel erőteljesen markolászom a rudat, hogy el ne essek, akkor történik meg egy olyan dolog, ami fura, mégis vidámító jelentőséggel bír.

Felszállt egy elég fura fazon a buszra. Elsőnek nem is vettem észre, de mikor egyenesen nekem ment, muszáj volt felpillantanom.

- Oh, bocsánat! - szólalt meg. Azonnal felkaptam a fejem, mint valami sebzett vadkan.

- Semmi baj... - meredtem rá, majd mikor rájöttem, mennyi ideje bámulom, gyorsan ismét a padlót nézegettem, miközben akaratlanul elvigyorodtam. " - Mekkorát fog nézni, Rika, ha elújságolom, kit pillantottam meg!" - gondoltam elégedetten, majd előhalásztam a kabátzsebemből a telefont. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha lefotózhatnám, vagy felvehetném. Bekapcsoltam a felvétel gombot, majd a fülemhez fogtam a mobilomat, mintha hívnék valakit, majd úgy tíz másodperc múlva, amikor hallottam egy pityegést. A telefonom jelezte, hogy ennyi fér a memóriájába. Önelégült vigyorral néztem végig a felvételt, ami tökéletesen felvette a srácot.

- Hm.... - hallottam egy hangot a vállamnál. Ijedtemben majdnem felsikoltottam, de türtőztettem magam, így csak jól hasba vágtam a támadót. Ő felszisszent, és pár lépést hátrált. Mikor megfordultam, akkor vettem észre, hogy az a srác volt.

- Idióta! - kaptam meg a fejmosást Rikától - Hülye-hülye-hülye!!! - indított ellenem párnacsata-hadjáratot, amit én szívélyesen viszonoztam.

- Most mi van? Végtére is ha autógrammot nem tudtam szerezni, itt van a felvétel!

- De észrevette, nem? És te meg hasbavágtad! Te tényleg közveszélyes vagy!

- Már elnézést, de ő ijesztett meg! És nem te ájuldoztál mindig, mikor láttad?

- Hagyjuk máá'! - intett le - Na, muti a felvételt! Látni akarooom!

- Á-á! Amíg el nem ismered, hogy jó voltam! - erre csak egy párna terített le, miközben Rika kikapta a kezemből a telefont.

- Hé...ez nem is ő...te jó ég.... - szörnyedt le - A 19-esen ment?? Két Ichigonak van!! - Nehéz elmagyarázni, mi zajlik egy 15 éves lány testében, így inkább nem részletezem, így erről csak annyit: a kedvenc "sztárjának", azaz a kedvenc animehősének az igazi utánzatát látta meg egyszer, és azóta mindig őt lesi. Megfogadtuk, hogyha egyszer meglátjuk, megszólítjuk. Mivel viszont én még sosem láttam, azt hittem, ez a másik srác Rika kiszemelt "Ichigo"-ja.

- Tényleg? - hajtottam oldalra a fejem - Biztos, hogy nem ő? Komolyan, mintha tökre ő lett volna! Még a 96-es póló is stimmelt!

- Nos, ez igaz, de én nem őt láttam. Viszont... - jelentek meg halvány szívecskék a szemében - Látni akarooom!!

Másnap hamarabb szabadultam, és nagyon szerettem volna, ha ismét látom azt az Ichigot. Bár a hasbaverés után gyorsan leszálltam, mégis, százszor lejátszottam a fejemben, hogy mi lett volna, ha nem szaladok el... Nos, ezt sosem tudom meg.

Mivel most nem volt abban a megállóban, sóhajtva ismét elmerültem a gondolataimban. Miért is élek itt? Miért is....

- Komolyan? - röhögött fel egy hang a hátam mögül. Már hátra akartam fordulni, de mégsem tettem. Valahogy nem tetszett a hangja, és én bízok a megérzéseimben.

- Ne röhögj!! Tényleg ez történt! - próbálta a másik srác a barátjába fojtani a nevetést, hallásom szerint kevés sikerrel.

- Csak azt ne mondd, hogy felvett a mobiljára, és utána meg belédrugott?

Ledermedtem. Most már komolyan nem mertem hátrafordulni.

- Ne ilyen hangosan, a kurva életbe! - sziszegett - Igen, és leszállt. Szerinted ez normális?

- Megfogtad a seggét? Mert... - nem bírtam tovább, megfordultam, és az esernyőmmel jól eltaláltam a másik srácot, majd felálltam, és elegánsan leszálltam a buszról. Csak utána jöttem rá, mit tettem. No, meg volt más probléma is...

- Idióta!!! - kaptam ismét fejmosást Rikától - Megint megütötted???

- Nem, a barátját!! Vagyis... te.... - néztem aggódó pillantással a barátnőmre - Szerintem megőrültem. Egy: ennyire ijedős sosem voltam. Kettő: sose ütöttem meg SENKIT! három: A haverja Renji volt....

Hosszú csönd.

- He? - bökte ki végül - Bizonyítékot! Bizonyííítéééékoooot!!! - ugrott rám, mint egy vérengző fenevad

- Nem csináltam képet!! Csak akkor jöttem rá, hogy ő amikor...amikor leszálltam a buszról. Megint ugyanott. - sóhajtottam - Tudom, hogy fura, de hosszabb, vörös haja volt, lófarokba fogva, és...és...szerintem csak ennyi.

Néma csönd.

- Hülye. Túl nagy a fantáziád... - fordult el Rika. De pár másodperc múlva mindketten nevetésben törtünk ki.

Harmadik nap, péntek. Megvártam Rikát a központban, majd együtt szálltunk fel a 19-esre, lehorganyozva a szokásos helyünkön. Beszélgettünk, nevetgéltünk, de igazából mindketten azt vártuk, hogy felszálljon a két srác. Viszont hiába vártuk, nem jöttek.

- Biztos félnek tőled... - jegyezte meg csípősen Rika

- Ezer kösz.... - sóhajtottam - Ha találkozok velük, megígérem, hogy jóvá teszek mindent, ok? - bár nem csodálkoznék, ha megbocsáltás helyett összevernének. De ezt inkább nem mondtam ki hangosan.

A busz megáll, és két srác száll fel rá. Nagy szomorúságunkra nem ők voltak, így nem is törődtünk velük, és tovább beszélgettünk. Egyszer viszont, mikor jobban megnéztem az egyik fiút, oldalba vágtam Rikát, olyan finoman és tapintatosan, ahogy csak tudtam.

- Hé, annak az emosnak tök jó a haja, nem?

- Aham, csak ez az állás....nézd már... - lepődött meg - Nincs cipő a lábán!

- Biztos belelépett valamibe, vagy megszúrta valami, azért dörzsöli a lábszárához a talpát! - vigyorodtam el, majd olyan nevetőgörcs jött ránk, hogy alig bírtuk abbahagyni. Majd nagy, elégedett sóhajjal dőltünk hátra.

Túl jól ismertük egymást, de ez már túlzásnak számított, mert egyszerre néztünk ledöbbenve egymásra, majd az elég – höm - fura, besüppedt vállú, koszos srácra.

- L!! L!! Te is látod?? - kérdeztük egymástól, mint a veszett egerek, sajnos túl hangosan. A fiú észrevette, hogy figyelik, és oldalra hajtott fejjel, kémlelve ránk nézett.

- Valahogy az animébe...nem volt ennyire bamba.... - suttogtam Rikának, aki viszont nem is figyelt a mondandómra.

- Videózd le! Lécci-lécci!!! - villantotta rám a bociszemeit.

- Rendben... - sóhajtottam megadóan, és ismét úgy tettem, mint Ichigonál. Majd kuncogva visszajátszottuk. Viszont azt hiszem, nagy meglepetésben volt részünk.

- Mellette...mellette...mellette.... - hápogott Rika, és én elsőnek fel sem fogtam, hogy mi a baja, így gyorsan újra lejátszottam, majd ijedten felnéztem.

Light volt az. Látszólag rólunk beszélgettek, és nem éppen szépeket, ahogy a szemükbe néztem. Megfogtam Rika karját, és kisprinteltem vele az épp sípoló ajtón. Ismét ugyanott szálltunk le, mint én, ezen a héten már háromszor. Véletlen lenne?

- Hülyék vagytok! - intett le Ayame. Így, Rikával voltunk hármasban jó kis barátnők, tele hülyeséggel, bár ez szerintem csöppet túlment a józanész határán. Nem is csodálom, hogy miért nem hitte el nekünk.

- Itt van a bizonyíték! - mutattam meg a mobilomon a felvételeket. erre nem tudott mit mondani.

- Láttátok már Narutót?? - kérdezte végül vigyorogva. Rikával letámadtuk.

- Most már elhiszed?

- Nos, egy szóval sem mondtam, hogy nem, csak azt, hogy hülyék vagytok. És az más tészta. - gondolkozott el - De most már én is kíváncsi vagyok...

- Hétfőn! - kezdtem el komolyan - Hétfőn háromnegyed háromkor találkozunk a Csokonai előtt, és felszállunk mindhárman.

- Rendben! - bólintottak mindketten. Legközelebb nem fogunk ugyanott leszállni, ezt megfogadtam.

Fura mód már alig vártam a hétfőt, és egész délelőtt ezen járt az agyam. Az osztálytársaim hiába próbálták kihúzni belőlem, nem mondtam semmit. Ez a mi titkunk. A KMK-é. Igen.
Háromnegyed Három. Egyik oldalról én szambázok, a másik oldalról Ayame közelíti meg a buszmegállót. Középen meg Rika áll, izgatottan. Alig szóltunk egymáshoz, és emiatt még nagyobb feszültség keletkezett.

- Most vajon újak lesznek? - kérdeztem végül

- Nem tudom. - ingatta a fejét Rika

- De lehetséges, hogy csak hasonlítanak, nem? Lehet, hogy ők is szeretik ezeket a karaktereket...

- Lehet. - vágtam Ayame szavába - De hidd el, túlságosan hasonlítanak. Vagyis szerintem.

A csöndet szinte tapintani lehetett közöttünk. Mindhármunk szíve megdobbant, ahogy hangos nyikorgással kinyitódtak az ajtók, majd szomorúan sóhajtottunk, amikor senki se szállt fel.

Kezdtem azt hinni, tényleg csak álmodtam. Tényleg csak nagy a fantáziám. De nem, Rika is ugyanezt látta!

Mikor ismét nagyot kellett sóhajtanunk, bezáródtak az ajtók, és próbáltam valami normális témát feldobni, akkor hirtelen befékezett a sofőr, és kinyitotta a hátsó ajtót. Mindhárman hátra néztünk, és azonnal elnevettük magunkat. A feszültség, az izgalom hirtelen eltűnt, és csak az a fura érzés maradt meg, hogy "affene, ez tényleg véletlen"?

Egy kb. 10-13 éves, narancssárgás hajú, hajpántos, szintén narancssárga kabátos kissrác szaladt a forgóba, onnan ordibálva a bátyjának.

- Gyere már bratyó, olyan lassú vagy!

- Kuss. - sóhajtja a – gondolom - bátyja, Ichigo. Az, akit szerencsésen hasbavágtam. Rápillantottam Ayame-re, aki szinte megszakadt a röhögéstől - Videót!! Videót!!! - kapta elő a telefonját, viszont túl hangos volt. Ichigo, meg Naruto is meghallotta, és ránk néztek. A frász kerülgetett. Ráugrottam Ayame-re, és kikaptam a kezéből a mobilt, mármint megpróbáltam. Tudniillik ő sokkal erősebb, mint én, így csak lógtam a karján, mint egy pióca. És megtörtént, amitől a legjobban féltem.

- Hé, Naru!! Ugye te vagy Naruto, nem? - ordította el magát Ayame. Rikával egymásra néztünk, de csak nevetni tudtunk. A kissrác meg kérdően ránk pillantott, és nem tudta, hogy neki kiáltozunk-e. - Lefotózhatlak? - kacsintott Ayame

- Te!! Pedofil!! - mást nemigen tudtam kinyögni. De megkönnyebbülésemre a két testvér is elkezdett nevetni, sőt, Naruto még szívesen pózolt a kamerának. Csak a többi ember nézett hülyének, de az mellékes. Végül is ők arctalan emberek. Ha annyira zavarja őket, ha valaki megmutatja az igazi arcát, akkor szálljanak nyugodtan le, mi nem fogunk.

Csodás volt a hétfő délután. Rika és Ichi pár percig szemeztek, miközben Ayame meg Naruto nagyokat nevetett. Csak én voltam egy kicsit letörve. De annak igazán örültem, hogy mindkét barátnőmnek teljesülhetett az egyik vágyálma. Meg természetesen nekem is. Következőre vajon kikkel találkozhatunk? Annyira feldobta a hétköznapjaimat az a tudat, hogy minden délután megláthatok egy-egy karaktert, hogy emiatt valahogy...különlegesnek éreztem magam. Egyszerűen minden sikerült azokon a napokon, gondolom az optimista hozzáállás tette ezt velem. A dolgozatok szuperek lettek, akikkel eddig rosszban voltam, azokkal megbarátkoztam, kibékültem, sokkal érdekesebb volt így suliba is járni. Mintha minden nap különleges lett volna, és emiatt úgy ragyogtam, mint még soha. És ezt nem csak a barátnőim, de a fiúk is észrevették.

- Rika? - kérdeztem félénken - Hogy...megy a suli? - kíváncsi voltam a válaszára. Remélem nem csak én érzem így.

- Remekül! - mosolygott - Tök jó, hogy délutánonként találkozhatok Ichigoval! És emiatt úgy fel vagyok dobva, minden jobban sikerül!

- Tényleg? - sóhajtottam elégedetten - Velem is ez van! Még a fiúk is jobban megnéznek, és...mindenki kedvesebb...aki meg nem...azt meg nem veszem észre!

- Igen...tök jó lenne, ha ez az állapot sokáig maradna. Hol van Ayame?

- Ott sprintel! - mutattam bal oldalra, ahonnan már jött a 19-es - Fuss!! - ülöltöttük neki, majd nevetve felszálltunk.

- Naná, nekem is ilyen érzésem van! - dőlt hátra kényelmesen Ayame - Bár jobb lenne, ha összehozna ez a 19-es a sippuuden -es Narutoval! Ő igazán szexi!! - kapott vérszemet.

- Hé...nem túlzol egy kicsit? - sóhajtottam mosolyogva

- Miért, neked nincs olyan karakter, ami miatt megőrülsz? - pillantott rám Rika is.

- Igen, te is olyan vagy, mint mi! - engedett meg magának egy önelégült vigyort Ayame.

- Nem! Én nem.... - tiltakoztam, erőtlenül. Persze nekem is volt pár gyenge pontom...

- Aya!! Nézd csak, ki száll fel!! - súgtam a fülébe. Elkerekedett szemmel bámulta a kb. 175 cm magasságú, úgy 14-16 éves, narancssárgás hajú, fejpántos, fekete, hosszú kabátban lévő alakot. Az imáig nem voltak feleslegesek. Csak abban reménykedtem, hogy nem fog megint ordítozni, de nem tette. Helyette csak tátogott, mint egy nagyra nőtt aranyhal. Próbáltam nem nevetni, de ez lehetetlennek bizonyult. Sosem láttam Ayamét ilyen...ilyen szerelmesnek. Úgyhogy inkább békén hagytam, és Rikához fordultam. Meglepetésemre ő is tátott szájjal nézett előre. Valamit suttogott, amit csak harmadik elkántálása után értettem meg.

- Kyouhei - kun.... - gyorsan én rámeredtem a srácra. Igen, ez ő, Kyouhei volt. Sosem értettem az animébe, hogy hogyan lehet így megbolondulni az egész nőtársadalomnak egyetlen egy fiúért....nah, így élőben, megértettem. Szörnyen helyes volt, ahogy a hátát a busz falának támasztva beletűrt az aranyszőke hajába. Gyorsan megráztam a fejem. Asszem ez már túl sok volt nekem. Próbáltam lelkileg elmenekülni, de amikor megláttam az épp most felszálló srácot, már tudtam: meghalok.

- Rika...Ayame... - nyögtem, de tudtam, hogy csak én is tátogok, hangot nem tudok kipréselni magamból. Fura érzés. Mint amikor hetekig vársz, hogy kiadják a kedvenc sorozatod egyik legizgalmasabb részét...és végre látod a honlapon, hogy igen, letöltheted...körübelül ilyen érzés kerített a hatalmába. Már értem, mit jelentenek a pillangók röpködés a hasamban.

Vörös haj, lazán összekötve, sötét szemek, egy kis vágás arca bal oldalán... igen, Ő. Kenshin.

Elkezdtem piszoknagy erővel rázni a fejem. Mintha nem is a valóságban lettem volna, úgy pukkant ki az álomvilág. Megfogtam Rika és Ayame karját, és levonszoltam a buszról őket. Ugyanott szálltunk le.

- Ezt miért tetted?? - förmedt rám Ayame

- Nem tudom, mi történik itt... - vettem mély lélegzetet - De ez lehetetlen. Ez nem véletlen, értitek! Ennyi...ennyi... dolog nem jöhet össze! Valami baj van, érzem! Mintha beszippantott volna az illúzió...

- Hagyjuk máá'! - intett le Rika, de amint meglátta az arcom, elkomorodott.

- Nem viccelek, lányok. Nem tűnik ez furcsának? Ayame, te az előbb mondtad, hogy...hogy a felnőttesebb Narutot akarod, én még a buszon gondoltam Kenshinre, míg, te, Rika...

- Izé...este Yamatot néztem... - mondta zavartan - És...csak úgy elképzeltem...

- Látjátok??? - csettintettem - volna, ha tudnék csettinteni -

- Ez tényleg furcsa.....Vajon mi van azokkal az emberekkel, akik nem szeretik az animéket? Vajon miket látnak? - gondolkozott el Ayame

- Gondoljátok, hogy a vágyálmainkat vetítik ki valahogyan? - kérdezett Rika is.

- Fogalmam sincs....de valahogy az az érzésem, hogy ezekre a kérdésekre...nem igazán kaphatunk választ... - sóhajtottam - Ilyenre a technológia nem képes...

- Akkor vagy... igaziból vannak itt, Debrecenben ilyen fiatalok, vagy....

- ...vagy ez egy varázslat lenne? - mindhárman tanácstalanul néztünk egymásra.

- Azt tudjuk... - kezdtem el beszélni - Hogy a háromnegyed hármas, 19-es buszon szoktak ilyenek előfordulni. Aya!

- Egen?

- Gondolom nem ugyanazok a buszok mennek... vagy igen? A te apád buszsofőr!

- Hülye. - fújtatott - Persze, hogy nem ugyanazok a buszok!!!

- Akkor a háromnegyed három a kulcs! - csapta össze a tenyerét Rika - Szerintem menjünk haza, és holnap majd megbeszéljük, mire jöttünk rá! Nézzük majd meg a neten!

- Ok! Sziasztok! - vettünk könnyes búcsút egymástól, majd magunkba fordulva hazasiettünk.

Másnap nem éreztem olyan jól magam, mint általában. Kenshinről álmodtam, és sejtettem, hogy a többiek is. Fásultan mentem suliba, mindenki nagy megdöbbenésére. De-mint mindig- most sem mondtam semmit. Valahogy nem akartam, hogy az unalmas matek órának vége legyen, mert tudtam, hogy ma el fog múlni az a csodás pár nap.

- Nos, mindenki felkészült? - kérdeztem

- Igen!

- Aha.

- Ok. Szóval ki melyik karakterre gondolt?

- Ichi! - vigyorgott Rika

- Naruto!! - lelkesedett Ayame is - És te?

Nagyot sóhajtottam.

- Kenshin. Legyen ő.

- Na jó, gyerünk! - buzdított Ayame

- Most beszélünk velük! De jó!

- Höm...biztosan ezeket kéne választanunk? Mert ezek mellett tudunk a legkevesebbet beszélni... - aggódtam

- De ha ez az utolsó találkozás, Én Ichigot szeretném. - nézett rám komoran Rika.

- Igen, én meg Narutot. Muszáj.

- Értem! Akkor...sok szerencsét. - felszálltunk, és leültünk a törzshelyünkre. Furcsamód egyátalán nem voltak annyian a buszon, mint amikor elsőnek láttam meg Ichigot, de valahogy ez nem tudott érdekelni. 4 megállóval arrébb felszállt Ichigo, és Naruto is, a hátsó ajtón meg Kenshin.

- Gyerünk! - kacsintott Ayame, és a srác felé vette az irányt.

- Nos, hajrá... - nevetett zavartan Rika, majd ő is elindult. Én viszont nem bírtam hátra menni. Nem akartam. Megszólaltak a vészharangok a fejemben. Majd nagy levegőt kaptam, és elindultam felé.

- Üdv! - mosolyogtam Kenshinre bájosan, aki eléggé meglepődött, majd viszonozta a mosolyomat.

- Szia.

- Tudod, eléggé ismerős vagy... - gondolkoztam el, majd végignéztem rajta. Mint egy normális egyetemista. Hm.

- Tényleg? - nevetett zavartan

- Hány éves vagy?

- 22...

- Aham - franc. azt sem tudom, hogy az animés Kenshin mennyi idős, de szerintem jóval öregebb ennél. Mindegy. - Figyelj...lehet, hogy hülyének fogsz nézni, de... - nagyon zavarban voltam, és próbáltam artikulálni, és úgy kalimpáltam a kezemmel, hogy azt hittem, leütöm. - Tudod, azt kívántam, hogy szállj fel a buszra, és itt vagy. Ez nem lehet valóság...szóval te mi is vagy? - éreztem, ahogy elvörösödök - Jaj, inkább felejtsd el, amit itt gagyogtam! - zavartan a lányokra pillantottam, akik szintén próbálták elmagyarázni a srácoknak a dolgokat.

- Nem felejtem el... - vigyorodott el szélesen, majd közelebb húzott - És most mi a vágyad?

Néma csönd. Úgy éreztem, a szívem megáll. Ellöktem magamtól, de nem sikerült. A többiekre néztem. Ők is ugyanígy, a kívánt srácok karjaiban voltak.

- Kik vagytok ti? - néztem Kenshinre

- A vágyaitok... - vigyorgott szélesen, majd megcsókolt. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, csak pár másodperc múlva jöttem rá, hogy a szokásos megállóba, ahol le szoktunk szállni. Mellettem Ayame és Rika.

- Mi történt? - kérdeztem. Mind a ketten elvörösödtek.

- Höm...

- Izé....

Majd mind a hárman nevetésben törtünk ki, amit alig bírtunk abbahagyni. Mikor végre csillapodott a jókedv, lihegve megkérdeztem.

- És milyen volt?

Egyszerre vágták rá: Sütiiiii!!

Majd újra nevetésben törtünk ki.

Soha többé nem láttuk őket, bármennyiszer mentünk ezzel a busszal. Az egyik Internetes oldalon rábukkantam egy érdekes cikkre: Ezelőtt úgy tíz évvel, egy tizenéves srác pont a háromnegyed hármas busszal ment hazafelé, és pont oda ült, ahova mi is. Viszont sosem ért haza. Szívinfarktust kapott, és ott, helyben meghalt. Nem hinnétek, melyik megállóhoz közel... ahol mindig leszálltunk. Félelmetes. Találtak nála egy naplót, onnan idéztek a portálon: "Megint én voltam a fekete bárány. Az úgymond "barátaim" sosem értették meg, miért törődök én más boldogságával, de nekem ez is fontos volt. Látom azt a csomó, szép lányt, aki plátóian szerelmes azokba az emberekbe, akiket sosem kaphat meg, és ettől én is elszomorodok. A legrosszabb szerelem az, amikor nem viszonozzák. Engem nem szeretnek a lányok, naplóm, mert csúnya vagyok, tudom. Viszont, talán, egyszer, ha híres leszek, teljesíthetem pár barátnőm álmát, igen, segítek beteljesíteni. Ez az én vágyam."

Szörnyű volt elolvasni. Egy fiú ennyire nyálas, de ugyanakkor szép szöveget írjon le? Neeem, ez képtelenség... bár, ha jobban belegondolok...

Lehet, hogy a vágya megmaradt, és még így, halála után is segít azoknak, akiknek a vágyálma nem teljesülhet. Ki tudja. Ha ez tényleg igaz, akkor békében nyugodhat. Új életet adott mindhármunknak, azt az érzést, ami szerintem az egyik legfontosabb: különlegesek vagyunk. Ezért kell élnünk.

Még egy megválaszolt kérdés. Háromszoros hip-hip-hurrá.