A busz zötykölődve ment végig a macskaköves úton. Minden egyes döccenésre a kerekek felsikoltottak, és csikorogva tovább gördültek. Hiába könyörögtek kegyelemért: a megváltó egenesség csak akkor jött el, amikor kifordultak a számomra már oly ismert Sámsoni útra. A kinti hóesést néztem, ahogy az apró pelyhek ellepik a tájat, fehérséget és tisztaságot hozva az emberek szívébe.
Minden hópihe más, mint ahogy az emberek is. Talán én is épp hullok lefele, ha még nem is érzem. Talán én is el fogok olvadni, vagy belőlem is egy gonosz vigyorú hóember épül majd. Esetleg majd összenyomódok egy kislány alatt, aki nevetve hempereg a hóban, angyalkákat csinálva a lábával és a kezével. Én is a nagy Egészbe fogok hullani, hogy onnan folytassam a körforgásszerű életemet.
Bent egyre elviselhetetlenebbé vált a hideg, ami a csontomig elért. Ott dideregtem, halk zenével körülölelve, és a figyelmemet a kinti világ kötötte le. Ahogy a busz néha-néha lefékezett egy piros lámpa előtt, jobban szemügyre tudtam venni az autóban ülőket. Az egyik hátsó ülésen egy alig nyolc éves kislán ficánkolt, és nevetett, ahogy a kezében lévő babát az ajtó belső falához csapkodta. Az anyja egyszer hátranyúlt, amiből arra következtettem, hogy a lányka jókedvének itt a vége, de szerencsére nem így volt. Az anya szemét nem láthattam, eltakarta a Mazda szürkén csillogó teteje, de a mosolya mindent elárult. Lágyan megpöckölte a gyermeke orrát, amitől az a nyakába ugrott.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Szinte éreztem a szeretet halvány, de annál erősebb kötelékét, ami ezt a két lelket ápolja.
Az utca másik végében két, nagy pufi kabátban díszelgő gimnazistát pillantottam meg. Hiába volt kibírhatatlan hideg, ők nem bírták abbahagyni a nevetést. Szinte meg kellett állniuk, hogy levegőt is kapjanak. Egymásra támaszkodtak, és a végén már csak azért nevettek, mert a másik is ezt tette. Végül, egy nagy sóhajjal elindultak, de a hatalmas komolyság nem tartott sokáig.
Egy nagy huppanással elindult a busz, hogy további tájakat mutathasson nekem. Hirtelen, ahogy a fülsiketítő ajtónyitóhang megszólalt, egy ismerős férfit pillantottam meg. Bár az arcát nem láttam, de így is éreztem, hogy ő az.
Alkonyodott. Minél hamarabb haza szerettem volna érni, bebújni a melegen hívogató ágyba, egy csésze gőzölgő forrócsokival, de most még ez a szép jövőkép sem állított meg, hogy eszeveszett gyorsasággal le ne fussak a lépcsőn, és az épp záródó ajtón keresztül ki ne jussak a zord buszmegállóba. A sofőr elengedett pár káromkodást, amiért elvesztegettem két másodpercet az életéből, majd gyorsan, hogy behozza ezt az elvesztegetett időt, bevágott egy autó elé, és gyorsan átsliccolt a pont akkor pirosra váltott lámpa alatt.
Én meg ott maradtam, egyedül, viszont kétségeesés helyett abba az irányba tartottam, ahol láttam az ismerős fiút. Őrültségnek hangzik, de mindig id hittem, hogy semmi se történik véletlenül. Hogy talán most fog betoppanni az életem nagy képkönyvébe a herceg, aki széles vállaival átkarol, és megvéd minden rossztól. Reméltem, nem csak annyi az életem, hogy felkelek, elmegyek a suliba, hazamegek, alszok. Hogy egy nagy, kézzel megérinthetetlen dolog irányít, segít, és a naívságomnak tápanyagot képez a fantáziavilág.
Nem volt ott.
Ismét fölrázta a dunnáját Holleanyó, a pihéi lágyan hullottak körülöttem. Nem hittem el, hogy ezért képes voltam idejönni. Butának és szerencsétlennek éreztem magam, és egyre jobban fáztam. Fél óra múlva jön egy másik busz, ami remélhetőleg hazarepít, de addig mégis mit csináljak?
Megpillantottam. Nem messze állt, egy csupasz fa mellett, amit a vékony hóréteg változtatta karácsonyfává. Igen, ő volt! Hiába nem sírtam, a szememhez kaptam, és elsöpörtem szemem elöli kusza-kunkorodó hajszálakat, hogy még jobban láthassam. A lábaim maguktól mozogtak, ahogy egyre közelebb kerültem a lovagomhoz.
A hátam mögött mozgást észleltem. Alig fordultam meg, máris két jéghideg kéz ragdta meg a karom, míg egy második hátrahúzta a hajam, épp annyira, hogy fájjon, de ne üvöltsek. A nap már jócskán elvérzett, és felhők is függönyként tapadtak az égre, így csak az alakokat tudtam kivenni.
Nem szóltak semmit, csak ledobtak a ropogóan friss hóra, és lefogtak. Az egyik a lábamra ült, és őrült segességgel tépte le rólam a kabátot. A szívem a fejemben dobogott, az erőm cserbenhagyott. A fejem hirtelen fájdalmasan üres lett, és nem tudtam mit csinálni, csak vergődni, és üvölteni. Persze ennek is megvolt az ára. Kaptam a pofonokat, az ütéseket, a szájbefogásokat, amég el nem némultam.
A kötött, színes felsőmet az államig felnyomták.
A könnyeimtől elmosódva láttam mindent. Még mindig ott állt az az alak, ugyanolyan rezzenéstelenül, mint ahogy előbb. Kiszbadítottam az egyik kezemet, és felé nyújtottam, de semmi, mintha a falnak könyörögnék. Akkor döbbentem rá, hogy az eddigi gondolkodásmódom csak egy álom, csak egy ábránd, ami elfedi a vlóságot, de kitörölni nem tudja. Nem jön el a herceg, hogy megmentsen, senki, senki se fog segíteni, ha a talaj kicsúszik a lábam alól. Azt hittem, jó dolog másokba kapaszkodni, ideálokba, akik átsegítenek a hosszú, unalmas, szürke hétköznapokon, és színt csempésznek az életembe, de még ők sem tudnak megkímélni a valóság okozta fájdalmas felismeréstől.
Fölordítottam, és hirtelen összezártam a lábam. Azt hitték, feladtam, ezért nem volt nehéz kiszabadulnom a gyenge szorításukból. Az agyam elborult, nem volt jelen senki más, csak én. Csak én.
Felráncigáltam magamra a nadrágomat, és futottam, amerre csak láttam. Éreztem még a flém nyúló kezeket, de lesöpörtem őket magamról, mint ahogy a hideg havat a testemről. Nem néztem hátra, tudtam jól, hogy ő még mindig ugyanott áll, és még az idő sem tudja lefagyasztani róla a mozdulatlanságot. Szerencsére jött arra egy kocsi, és megállt nekem. Az anya volt, a kislányával, akiken nemrég elmerengtem.
Ahogy hármasba kapcsolt a nő, kezdtem megnyugodni, bár még mindig vadul kapkodtam a levegőt. A kislány nagy szemeket mereszetett rám.
- Mi történt, kislány? - pillantott pár perc múlva rám az anyukája, ahogy látta, kicsit megnyugodtam. Pedig ez nem volt igaz.
Hirtelen egy olyan nagy síráshullám jött rám, hogy nem bírtam megszólalni, csak zokogni. A tenyerembe temettem az arcom, és sirattam a világot.
- Ne aggódj, itt van anya, most már minden rendben! - mosolygott rám a kislány, és apró kezét a vállamra tette.
Elmosolyodtam, de a könnyeim nem hagytak alább. Nem éreztem érzelmet, fájdalmat se, csak ürességet, és ez bántott a legjobban. Most nem bírtam másra támaszkodni, magamban meg nem voltam annyira biztos, hogy megvigasztaljam magam. Sírtam, egyre jobban, sírtam a kislány helyett is, akinek a szemében még az ártatlanság és a tisztaság apró fénysugara tükröződött. De legjobban a világot sirattam, azt a rút világot, amiben élnem kell. |