Abban a tündérvilágban, ahol igazán élünk.

1.

- Szakítsunk. - mondta ki a félelmetes szavakat, amitől hányingerem lett. A szemembe könnyek gyűltek, azzal fenyeegetve, hogyha egyszer megerednek, akkor soha sem fogkják abbahagyni. Behunytam a szemem, nehogy zokogásban törjek ki, majd halkan, egészen eltorzult, szomorú, sajgó hangon megszólaltam.

- Értem. - felnéztem. Már senki sem volt ott, csak én, egyedül, a hulló, sárguló, eltiport levelekkel. Elment, mielőtt látta volna a reakciómat. Nem is érdekelte, mit szólok hozzá. Ugyanakkor örülktem, hogy hirtelen egyedül lettem, így semmi nem gátolhatott meg abban, hogy magamba roskadva, hisztérikus, önsajnáltató sírásban essek össze, miközben mellettem minden kihalt, és még az apró, magyányos fűszálak is engem figyeltek, ahogy megöntöztem őket a könnyeimmel. Leültem a hűvös, szürke aszfaltra, és próbáltam erőt venni magamon. Felnéztem a felhős, sötét égre, és rájöttem, hogy itt vagyok, fél órára otthoról, egy árva pulcsiban és nadrágban, pedig kimondottan hideg volt. Még zsebkendő sem volt nálam, így hamar haza kellett találnom. Csak hogyan is? Nem ismerem az utat...most először járok itt, és arra sem figyeltem, hogyan jöttünk errefelé. Az én hős lovagom meg itt hagyott, a semmi közepén, egy rakás szerencsétlenséget, akinek elkenődött a sminke, és ráadásul taknyos lett a sírások tömelege miatt. Ezen már akkor is elmosolyodtam. Tényleg szerencsétlen vagyok a szerelem terén. Tudom, mindenki ezt mondja, de valahogy nekem nem jön össze semmi. Egyszer meghal a barátom, utána börtönbe kerül, a harmadik alkalommal pedig elmegy külföldre. Mintha előlem szaladnának el, ki-ki milyen irányba. Gyötrelem. Ott és akkor megfogadtam, hogy soha többé nem leszek szerelmes, így kezdtem a gimnázium harmadik évét. Szerettem volna tiszta lappal kezdeni, de tudtam, csak a baj van velem. Aki belémszeret, azzal mindig történik valami, ami babonának is felfogható, no de hát ez van, így kell elfogadni, nem?

2. 

- Micsoda?? Nem, ez nem lehet.... - lábadt könnybe a szemem, miközben próbáltam felfogni a körülöttem történő dolgokat. - Nem halhatott meg! Anya!!! - sikítottam, elordibáltam a dühömet, a lelkemben lévő összes káoszt, miközben csendben a földre rogytam. Mellettem két nővérke térdelt, aggódó pillantásokkal méregettek, miközben próbáltak valami okosat mondani, de inkább hallgattak. Mit lehetne mondani egy szinte kislánynak, aki épp most tudta meg, hogy elveszítette a szüleit? Semmit. Azzal csak rontottak volna a helyzeten.

- Megnézhetem...? - pillantottam fel, a nővérkélk nagy megrökönyödésére

- Ne tegye, ez...

- Meg szeretném nézni...el szeretnék tőle...búcsúzni... - vágtam bele - Tudni akarom, hogy tényleg meghalt-e! Látni akarom! - visszatartottam a könnyeimet, hogy még keményebbnek tűnjek. A két nő összenézett, majd bólintottak

- Rendben. Gyere velünk. - álltak fel, és bevezettek egy rideg, fehér szobába. Már elsőnek is az elmegyógyintézet jutott az eszebe.

Bentebb mentem, és megláttam az ágyat, amin egy fehér, alvó nőt pillantottam meg. Fekete haja kecsesen a vállára omlott, miközben az arca még fehérebb volt, mint az életében.

- Anya... - térdeltem le elé, és ismét megeredtek a könnyeim. A mellkasára dőltem, és úgy zokogtam - Anya, ne!!! Nem hagyhatsz itt! Anya! Szeretlek! Kérlek...ne hagyj egyedül! Anya! - átöleltem, és hirtelen mintha megmozdult volna a karja. Reménykedve az arcára pillantottam. Mosolyogott. A mosolya csak egyet sugárzott, amitől ismét elkezdtem sírni: Én is szeretlek. Mindig itt leszek veled. Légy erős.

 3.

Mikor felkeltem, ismét belém hasított az éles fájdalom, amit már mintha átéltem volna. Mellettem anya ült srví, de amikor meglátott, elborzadva nézett rám.

- Felébredtél? Doktor úr, felébredt!! - ordította, amitől szinte elájultam. A doktor pár pillanat múlva berohant, majd ő is megállt.

- Mondott valamit neki? - nézett az anyámra

- Most mi van? Mi történt? Hogy kerülök ide?? - fakadtam ki, de alig bírtam beszélni, és még a szavak kiejtésétől is hányingerem lett.

- Nos... - tolta fentebb a szemüvegét az orvos - Balesetet szenvedett, Andrea. Egészen pontosan autóbalesetet. Nem önök voltak a hibásak, a megfelelő gyorsarágban mentek, viszont egy részegen vezető kocsis eléjük hajtott. A fékezés és az ütközés ereje akkora volt, hogy ön, mivel középen ült, kiesett a szélvédőn. A szülei és a két testvére megúszta, viszont... - nézett rám aggódva. Nem tetszett ez a tekintet.

- Viszont mi?

- Az arca... - már egyből tudtam, mi fog következni.

- Egy tükröt! Egy tükröt!! - kiabáltak, miközben reméltem, hogy nem lesz olyan súlyos. Az arcomat imádtam a legjobban, mindig sima volt, még egy pattanás sem létezett a felszínén. Szerettem tükörbe nézni, mert egy fiatal, csinos arc bámult vissza rám, viszont most ebben nem lettem olyan biztos.

Sosem láttam ennél undorítóbb látványt.

A fél szemem be volt kötve, a másikban alig látszódott valami a felduzzadt vérerektől. A bal arccsontom mellett egy hatalmas vágás értetlenkedett, miközben az államon szinte nem is volt bőr. a szám se hasonlított a régi önmagára: cserepes, felhasított, gusztustalan hányadék nézett vissza rám. A homlokomon varrásnyomok értetlenkedtek, amik még undoritóbbá tették a látványt. Sokáig úgy bámultam a tükörbe, mintha nem is magamat nézném.

- Heh, jó vicc! Ez nem az én arcom! - nevettem, de látva anya és a doktor komoly arcát, könnyek szöktek a szemembe. - Ez...nem lehet... - ejtettem az ölembe a tükröt, miközben reményvesztetten próbáltam összeszedni a gondolataimat.

- Nem, ez nem lehet! Álmodok! Biztosan! Csak valahogy fel kell ébrednem!! - nevettem hangosan, miközben a fejemet vertem, haraptam az amúgy is lüktető ajkamat, egyszerűen beleőrültem - Hülye, hülye álom! - sírtam, csápoltam, bántottam magam, és mindenkit, aki a közelembe merészkedett.

- Fogjátok le! Fogjátok erősen! Beadok neki altatót! - hallottam a sikoltásom mellett az orvos hangát, majd hirtelen moccanni sem tudtam. Anyára néztem, csalódottan.

- Anya...anya...ugye nem én vagyok? Kérlek, segíts felébredni...anya... - kérleltem elcsukló hangon. Anya a homlokomra tette a kezét. Mosolygott, de láttam, ahogy sír.

- Nincs semmi baj. Aludj csak. Aludj... - küldött az álom sűrű erdejébe. De előtte még visszahúzott a szívszorító zokogása. Rájöttem, milyen önzően vielkedtem. Csukott szemmel megszorítottam anya kezét.

- Semmi baj, anya. Élek. - soha többé nem sírtam előtte. A legfontosabbakat így is megtarthattam. Őt, apát, a testvéreimet, és az életemet. Kell más a boldogsághoz?

Miután elolvastad ezt a három teljesen reális szituációt, valóban azt gondolod, hogy a te hétköznapi problémád ide sorolható, ezek közzé? Mint az utolsó történet utolsó sorában leírtam, kell más a boldogsághoz? Igen, minden bizonnyal kell. Már csak azért is, mert az ember úgy állítja be magát, hogy tudja, mik a nagyobb problémák, és melyek a kicsik. Ezért van az, hogy valaki az életét kockáztatja, neki az a gondja, egy másiknak meg épp a éveken át növesztetett körme tört le, és talán mindkettő különböző helyzetet ugyanúgy élik meg mindketten, mintha ugyanolyan hatalmas gond lenne. Én csak egyet tudok ajánlani: beszéld ki a problémáidat, hallgasd meg a tanácsokat, aztán old meg egyedül, és kis szusszanás után ismét kezd előről ezt a körforgást. Ebből nem lehet kiszállni, és nem is kell. A problémák azért vannak, hogy színesebbé tegyék a napjaidat, néhol önbizalommal töltsenek fel, és egítsenek rávilágítani az életed értelmére, és-no persze- azért is, hogy megoldjuk őket!