- Be akarom perelni, amiért feljelentett szexuális bántalmazás miatt! - hangzott az igazán érdekes, viszont kedvtelenségemre indokot adó gyakori kérés. Mostanában elég jó sztorikat kapunk, viszont az idióta része mindig valahogy engem talál meg. Íme ennek a példánynak az alfahíme: lenyalt, őszes haj, karakán arc, nagy orr, és erős akcentus. Szívesen beszélgettem volna vele németül, valami azt súgta, akkor olyan lenne a hangja, mint Hitlernek. Nem volt túl magas, nálam pár centivel alacsonyabb, vállas, viszont a gondosan begombolt fehér inge - amit bizonyára azért választott, mert illett a hajához - és az ellenkezést nem tűrő pillantása egyértelműen elárulta, hogy egy üzletemberrel állok szemben. Maga melletti kezével idegesen játszott a kolcsikulcsával, míg a másikkal nagy gesztikulálás közepette mutogatott.
 - A legelejéről, ha kérhetem. - ráztam meg egy pillanatra a fejemet, hátha így a koncentrálás is jobban megy. Mégis ki akarna azért perelni, mert beperelték? Bár ha pénzt rak le az asztalomra, nem bánom.
 - A lényeget már elmondtam! - emelte fel a hangját, a kulcsát úgy rántotta bele a markába, mint a húsevő növény a nem sokat sejtő legyet. - Ez a nő tönkre akarta tenni a cégem azzal, hogy ilyen hülyeséget állít rólam! - igazi úriember. Nem szarság, meg köcsögség, hanem hülyeség. Sokáig gyakorolhatta, míg ilyen jól ment az álcázás. De az érzelmei még így is úgy támadtak meg, mint az ostor, végigszántva a hátam.
 - És nyert? - ez volt a legfontosabb kérdés, amit feltehettem. Ő megállt egy pillanatra, nagy levegőt vett, csak utána kezdett bele, sokkal visszafogottabban.
 - Nem, a vádat ejtették, mert nincs bizonyíték. De pecsétet nyomott az eddigi munkásságomra.
 - Miben is utazik, mister...
 - Mister Führer. Adolf Führer. - hogy milyen remekül tippelek. A szülei vagy nácik voltak, vagy utálták a gyereküket. Más lehetőség nincs.
 - Köszönöm. Miben utazik, mister Führer? - ismételtem meg a kérdést, a lehető leghivatalosabban. De csak azért mert baromira haza akartam már menni.
 - Igazgató vagyok, a Müinchen koedukált szakközép iskola igazgatója. Nekem főleg fontos, hogy ne gondoljanak perverznek. - nem igazán tudtam eldönteni, minek néz ki jobban. Egy kapitánynak, akitől idegen a testi kapcsolat - hú, de formaias vagyok -, vagy egy vén pedofilnak, aki iskolaorvosként kezdte, majd beleöregedett a szakmába.
 - Értem. Viszont azt kevésbé, miért akar ön is perelni.
 - Itt mindenki ilyen értetlen? - rándult grimaszba az arca, és akaratlanul is elképzeltem, ahogy kinyitja a száját, és leharapja a fejem. - Fizetnie kell! Ilyet állítani nem kis dolog, mister Kippe.
Kippe. Kippe. Furcsamód anyám vezetéknevét örököltem, ami megmutatta, ki volt a férfi a családban. De a Corpse se hatott meg annyira, szóval ennyiben hagytam. Bár mindkettő igazán illett rám, azt hiszem. Az utóbbi szerencsére kevésbé.
Hátradőltem a fekete bőr főnöki székemen, megkapaszkodva az asztal fényes lapjába. Sok dolog történt, miután kijártam az egyetemet. Lett munkám, egy elég jó, lett egy irodám, vagyis egy szoba, még egy fotelem is, ami szintén hozta a feketeség titokzatosságát. Az asztal meg a sarokban felállított szekrény volt barna, de csak azért, mert még nem volt időm mást kinézni. Igazából szörnyen leszartam, hogy néz ki a helyiség, de a főnök eszméletlenül hatalmas megrökönyödését sosem akartam kihagyni, amikor belép az irodámba. Az orvosi fehér falakon nagy, sötét festmények sorakoztak, mellettük az egyik falon premier plánba lehetett látni a tengerpartot nagy, egyenlítőnél honos fákkal. Mintha a dívány mögé elrejtettük volna egész Hawaiit. Gondolom e ellentétek miatt küldött Henrik nekem minden egyes fuszrált ügyet.
Megpörgettem a tollat az ujjaim között, mint régen a fegyvert, bár az sokkal hatásosabb volt. Mindenki kussba lett tőle. Persze egy nyavajás tollal mit lehet kezdeni? Kiszúrni egymás szemét? Remek játék, de ti ne próbáljátok ki otthon.
 - Rendben, átnyálazom az iratokat. - a vészesen komoly ábrázata miatt hozzátettem - Persze nem szó szerint. Ha gondolja, holnap behívom megegyezésre misis Carla Norse - t.
 - De nem fogok megeggyezni azzal a... - nagy levegőt vett, csak utána folytatta. Pedig úgy meghallgattam volna, ahogy ribancozik párat. - Azzal a nőszeméllyel.
 - Próbáljuk meg. - kezdtem mocorogni a székben, hogy érezze, itt az idő a távozásra. Vagy nem vette észre, vagy figyelmen kívül hagyta, mivel így folytatta.
 - Azért jöttem ide, mert Henriket régen ismertem, és bízok benne. De ne is várja, hogy a beosztottjaiban is bízok.
Igazán kedves. Ez azt jelentette, hogy ha veszíteni merünk, kiherél. Bár a fenyegetés nem hatott a szívemig, mostmár több kell egyszerű szavaknál, mégis úgy éreztem, komolyan beszél.
Lassan felállt, és csak az ajtóban állt meg egy pillanatra.
 - Holnap, nyolckor itt. - meg sem várva a válaszom - ami úgy sem tetszett volna neki - kisuhant a helyiség egyedi aurájából, ott hagyva, bazinagy képpel, egy rakás aktával, amit még át kellene olvasnom, és még be sem csukta az ajtót. Fáradtan az asztalon lévő digitális órára pillantottam, melynek legszívesebben nem is hittem volna. 20:30
Ennyit a 6 órás munkaidőről. Bár még ez is jobb, mint vérben úszva egy embert belezni ki, hátha nem semmisítette meg a gyomorsava azt a cetlit, amit a hülye lenyelt. Azt hitte túléli, ha eltünteti a bizonyítékot. Hinni a templomba kell.


 - Szóval ön lenne... - el sem akartam hinni. Próbáltam magamra ölteni a fapofát, de oly sok év óta nem használtam, hogy már azt sem tudtam, miként tapaszthatom ismét az arcomra.
 - Carla Norse. - bólintott, amitől megremegett a tokája, mintha apró emberkék hintáznának rajta. Maga a nő akkora volt, hogy egymaga elfoglalta a négyszemélyes kanapémat. Szörnyen nem akartam elképzelni, ahogy valaki is meg akarja erőszakolni. Nem hiszem, hogy megtudnák. Emlékeztetett a szumosokra, akik apró ágyékkötőben rohangálnak, és próbálják a mellbimbóikkal kiszúrni egymás szemét.
A nő a szálkás, festett vörös haját egy nagy csattal összekötötte. A smink igazán illett hozzá, és ha nem lett volna ekkora, tuti minden srác oda lett volna érte. De így...
 - Köszönöm, hogy eljött. - bólintottam felé, majd az ügyvéde felé is. Egy magas, kopasz emberke szállt ellenem ringbe, elitt öltönybe, kör alakú szemüvegbe. Mivel a tárgyalóterembe nem volt dívány, itt ejtettük meg az egyeztetést.
 - Norse, mégis miért állította azt, hogy...
 - Mert igaz! Maga szerint hagyni kellett volna??
 - Te is tudod, hogy nem történt meg! - szólalt meg Führer is, hangja betöltötte a termet. A szoba négy sarkában ültünk, lehetőleg minél távolabb egymástól. A normális légkör már régen eltünt.
 - Miért hazudsz magadnak, Adolf?  - most nem igazán tudtam, a tegezés jó hír előjele-e vagy sem.
 - Ki szeretne egy hízott disznót?
Túl későn kaptam észbe. Túl későn jöttem rá, hogy itt nagy baj lesz. A szemüveges pacák holtan feküdt, lefordulva a székről. A nő kezében volt a fegyver, amit remegő kézzel Führerre irányított. Feszülten figyeltem, miközben próbáltam gyorsan gondolkozni. A lövést nem hiszem, hogy hallották, tompítóval lőtte, de az asztalom alatt van egy pánikgomb. Ha viszont most odamegyek, tuti előbb ereszt belém egy tárat, minthogy el tudnám énekelni a börtön ablakában-t.
 - Hazudtál nekem! Azt mondtad, szeretsz!
 - Szóval valójában önként feküdt le vele? - pislogtam, mint egy detektív, ki most tudja meg a legizgalmasabb infókat a nyomozáshoz.
 - Kuss! - üvöltött rám. Remélem, ezt meghallották. - Amúgy igen. De szemét módon átvert!
 - Csak azt mondtam, amit hallani akartál! - próbált érvelni Führer, és egyre hátrébb csúszott a székkel, hátha akkor kevésbé lesz halálos a golyó. Amatőr. A golyó csak akkor nem okoz sebet, ha nem talál el. Milyen bölcs lettem.
Nem, mostanában pont nem hordok fegyvert. Csak az asztalom egyik eldugott fiókjában, meg otthon. Furcsa ezt mondani, de nincs szükségem rá. Vagyis pontosítok: eddig nem volt szükségem rá. Végülis az ügyvédek élete annyira nem véres. Max ők szívnak vért, de az övéket senki se hajlandó. Volt egy páciensem, aki azt mondta, minden jogász a pokolra kerül. Akkor még nem találkozott bérgyilkosokkal.
És, a sors fintora, de ott ültem, és végignézhettem, ahogy megöli az ügyfelem.
 - Ne aggódj, utánad én jövök. - tegezett le mosolyogva.
 - Héhé, várjon hölgyem. Megengedi, hogy a székemen haljak meg? Tudja, fontos nekem ez az állás, és legalább azt döntsem el, hol ülök az utolsó pillanatban.
Meghatotta a beszédem, így könnyes szemmel bólintott, és várt. Lassan a székhez léptem, és kényelmesen elterpeszkedtem rajta. Egy dördülést lehetett hallani, ami miatt egy egész bagázs tépte fel az ajtómat. Affrancba. Nekem is kellett volna hangtompító.