-          Még egy üveget kérnék. – koccintottam az asztalhoz az üres wiskeys poharat, miközben a csaposra néztem ködös tekintettel. Forgott körülöttem a helyiség, de még egészen józannak éreztem magam. Alig voltak már a teremben, halk suttogásukat elnyomta a szívem egyenletlen dübbenése. A velem szemben lévő széken ülő felsóhajtott, fejét megtámasztva a karjával.

-          Elég lesz. A végén még belehalsz. – próbált leállítani, amikor egy igencsak fiatal pincérnő elém rakta az újabb üveget. Szemével követte a lány mozgását, s az ismételt koccanást az asztallal.
Mintha meg sem hallottam volna az óvatosságra intő szavakat, újra teletöltöttem poharamat, és remegő kezekkel az ajkaimhoz emeltem. Az alkohol olvasztott vasként égette a torkomat, de a belső fájdalom úgy lebénította az érzékeimet, hogy még ez is egy kellemes bizsergésként járt körbe.

-          Ettől nem lesz jobb, ugye tudod? – dőlt hátra, alatta felreccsentek a szék lábai. Üveges takintettel néztem előre. Nem igazán láttam az arcát, így nem tudtam, dühös-e rám, lenéz, esetleg tényleg aggódik-e.

-          Legaláb elzavarja a gondolataimat. – válaszoltam halkan, rekedten, két korty között. Úgy látszott, ennél a pontnál hagyta magára a türelme, mivel hirtelen felállt. A szék nyikorogva csúszott hátrébb.

-          Te tudod. – felelte egyszerűen, és az ajtó felé indult. A kezem magától mozgott, és megragadták vékony ujjaim a kabátja ujját.

-          Maradj. – szólaltam meg pár másodperc után. Nem válaszolt, csak ismét sóhajtott. Visszaült a helyére, és újra kitámasztotta a fejét. Arca érzelemnélkülinek tűnt, de tudtam, valamit akkor is gondol. Az sem érdekelt volna, ha gúnyos megjegyzéseket zúdít rám, de kellett valaki, aki figyel rám. Most az egyszer. Olyan sokszor maradtam már egyedül a magánnyal…

-          Inkább aludnod kéne. – pillantott a mellettünk eldűlöngélő emberekre. Vidáman énekeltek, az orruk vöröslött az italtól, arcuk kipirult. Köszöntek a kocsmárosnak, és kibotorkáltak a súlyos faajtón át a hidegbe.

-          Nem hiszem, hogy tudnék. – kezdtem tisztábban látni. Mintha az alkohol víz lett volna, olyan könnyen elpárolgott az agyamból. A kabátzsebembe nyúltam, és előhalásztam egy cigarettát. A külseje kicsit meg volt gyűrődve, pár apró valami hullott ki belőle, ahogy kicsit leráztam. Elég volt neki pár pillanat, máris rájött, mit tartok a kezemben.

-          Ez az egy van? – nyúlt felé, de visszahúztam. Úgy szorítottam magamhoz, mint egy anya a gyermekét.

-          Igen. – megragadta a karom, erre én finoman a szájába nyomtam a cigarettát. Nem ellenkezett. A szabad kezemmel megkerestem az öngyújtómat, és hagytam, hadd ő szívjon helyettem. A füstöt az orrán fújta ki, elégedett hang kíséretében, majd hozzám fordította. Sosem bírtam a füvet, de a második szippanás után mintha megtette volna a hatását. Jó érzés kerített a hatalmába, és mintha a nagy súlyt a belsőben lemarta volna a füst.

-          Menjünk. – állt fel, miután elnyomta a maradékot, de túl jól esett ülni. Éreztem a végtagjaim bizyergését, ahogy lassan minden izmom elsimul. Lehunytam a szemem, és a hullámzó érzés után egy kellemes alfaállapotba sodródtam. Hagytam magam, hadd húzzon magával az ár, és imátkoztam, hogy holnap ne kelljek fel többet.

Az egész teste elernyedt, miközben hátra hajtotta a fejét. Szemei lecsukódtak, a légzése egyenletesebb lett, az arcáról egy pillanatra eltűnt az a fájdalmas ábrázat, és csöndes üresség költözött a helyébe.

-          Hé, kelj fel! – rángattam meg óvatosan, erre fél szemét kinyitva bambult rám.

-          Jól vagyok. – hanyatlott előre a feje.

-          Azt látom. – sóhajtottam megint, majd körbenéztem. Szinte kongott az ürességtől a kocsma, és a pultoslány is türelmetlenül törölgette az asztalokat, percenként pillantva ránk. Amikor észrevette, hogy figyelem, kellemesen ringatta a csípőjét, majd a kijárat felé bökött a fejével, zárórát suttogva.
Még egyszer megráztam a csöndben szuszogó fiút, majd mivel nem reagált, felrángattam álló helyzetbe. Amikor rám dőlt, akkor éreztem meg a füvescigi és az előtte való éhgyomorra legurított pár pohár wiskey negatív hatását. Alig bírtam megtartani a súlyát, ráadásul a szédülés miatt azt hittem, még a saját egyensúlyomat is elvesztem. Majd miután megkapaszkodtam a legközelebbi széktámlába, szinte a szakamba kaptam a fiút, és úgy sétáltam ki az ajtón, elég sok borravalót hagyva magam után.
Mivel nem tudtam, merre lakik, a saját lakásom felé vettem az irányt. Most hasznát vettem a sok edzésnek, a sok kétkezes, kemény munkának, mert elég könnyedén mozogtam fél mázsa súly alatt is. Csak a vállam zsibbadt el egy kicsit, de az is hamar rendbejött, ahogy letettem őt az ágyra. Akkor kezdett magához térni, lába meg-megremegett, miközben hunyorogva rám emelte a pillantását. A kezét védekezően az arca elé tartotta. Olyan ártatlannak tűnt ebben a pillanatban, olyan tehetetlennek, kiszolgáltatottnak. Pedig ez az ember több száz életet tett tönkre, a neve a félelem védjegyévé vált, a gyászolók arcán könnypatak csordul végig mindig, mikor az ő keze alatt meghalt szeretteikre gondolnak. És ez az, alig 25 éves férfi, aki vérhez tapadt kezeit tejben ápolja, ott feküdt a lakásomon, a párnámba fúrta a fejét, mintha az egész kemény gyilkos képe egy pillanat alatt szertefoszlott volna. Mintha az egész csak egy múló, gyermeki szeszély lett volna.
Eszembe jutott a parancsnok figyelemre intő szava. Gyilkos. Egy beteg ember, aki kihasználja a mai világ szenvedését. Nem kell több két lábon járó isten csapása, el kell pusztítani. Mint a könnyedén elszaporodó csótányokat a panelből. Akár a vérszívó szúnyogok lárváit a nyugodt víztükrön. Még mielőtt egy egész nemzet sorsa kerül a kezei közé. Gyermekként fog vele játszani, s még ha az elején rendesen építi is a várat, csak azért, hogy a végén lerombolhassa azt.

-          Hé, mit bámulsz? – húzott vissza a jelenbe, gúnyos hanggal. Agyamra mehetett a fű, mivel minél több ideig néztem, annál finomabbak lettek a vonásai, annál törékenyebb, kisfiúsabb lett a kisugárzása. Csak egész hosszú idő után jöttem rá, hogy ez nem a kábítószer hatása miatt látszódik így, hanem valójában ilyen a pisztoly mögött mr. Kegyetlen.

Pillantása átfúródott a bőrömön, égette az izmaimat. A szeméből néma meglepettséget véltem felfedezni, ami végigkúszott az egész testemen. Olyan nyugodt lassúsággal mérte végig a teremet, mintha minden porcikám érdekelné.
 - Hé, mit bámulsz? – szaladt ki a számon, bár ne tettem volna. Ismét felkapott a szédülés óriáskereke, földhöz szegezve a fejemet. Akaratlanul is felpillantottam. Bár ne tettem volna. A plafonról vér csordogált, lomha, kövér cseppekben hullottak felém, és mindnek volt arca. Megfásult, beteges szemek, sikolyra nyitott ajkak. Segítségért és kegyelemért könyörögtek.
Összehúztam magam, védekező mozdulattal a fejem felé raktam a karom. Nem akartam látni őket, nem akartam tudomát venni a halálukról. És most mégis itt vannak.

-          Jobb, ha lefürdesz. – szakított ki a rémálmaimból, ahogy egy gyengéd, mégis határozott mozdulattal szembe fordított magával. – Holnap még rosszabb lesz.

-          Nem lesz holnap. – feleltem egyszerűen. Ismét meglepettnek tűnt, bár az arca mit sem változott. Jól tudtam, mit akarnak velem kezdeni. A világ sosem lesz igazságos, a katonák örökre gyilkolni fogják egymást míg az uralkodók néha kibékülnek, hiába az a sok áldozat. Nem a bűnös fog lakolni, nem az fekszik és kel lelkiismeret-furdolással, hanem egy féreg, akinek teljesítenie kell a parancsot. Aki felválallja, hogy vér fog tapadni a kezéhez. Akit emiatt ugyanaz az ember, aki ezt a célt tűzte ki elé, letaszítja a pokolba.

-          Nem lesz holnap. – érződött ki a keserűség a hangjából, mi végiglengte a szobát. Talán sejtette, hogy véget akarnak vetni az életének, vagy csupán remélte, hogy ez fog történni. Talán még azt is sejtette, hogy engem béreltek fel eme feladat végrehajtására. Vagy egyszerűen nem akart egyedül maradni ilyen állapotban.
Azt mondták, kínozzam meg, minél jobban, minél hosszabb ideig. De úgy látszott, már szinte maga az élet is iszonyú fájdalommal jár neki. De a parancsot teljesíteni kell.
Elővettem az övemre akasztott bilincset, majd megragadtam mindkét kezét. Az ágyam mindkét vége vasrácsos volt, ami pont kapóra jött. Ahogy rákkattintottam az első felét a csuklójára, hirtelen tágra nyitotta a szemét. Rám meredt, azzal a megfejthetetlen arckifejezéssel, és a torkomhoz kapott. Viszont a fogása erőtlenre, egészen lassúra sikeredett, így könnyedén az ágyhoz tudtam szegezni. A már foglyul ejtett kezével is taszított, verdeste a mellkasom, küzdött. Tudta, hogy ha a másik csuklójára is rákkattan a bilincs, már csak rosszabb jöhet. Az erő egyensúly viszont sokkal jobban nekem kedvezett, szóval elég hamar elértem a célomat.

-          Eressz el. – kezdte egészen nyugodtan, parancsolóan, ami akaratlanul is mosolygásra késztetett. Ezt látva kezdett lemállani az arcáról az arisztokratikus mimika, s kezét rángatva tűnt el az utolsó morzsa a nyugalomból. Félt.

-          Én nem élvezem úgy mások megkínzását, mint ahogy azt te tetted… - hajoltam hozzá egészen közel, hogy még a lehelletem súlyát is érezze – De még így is jól fogok szórakozni.

Folytatás következik...