Beszélni akarok.
De a szavakat akaratlanul elnyelem, s csak szemeim néznek könyörgően, felfedve az igazságot. Baj van a világgal, de jól tudom, hogy a gond bennem gyökerezik. S most, ahogy bágyadt tekintettel meredek magam elé, izmaim görcsbe rándulnak, a fájdalom fojtogat, és egyre jobban érzem, valamit rosszul csinálok. Akár egy szobában, ahol egyre fogy a levegő, s jajdulásig feszül az összes idegszálam…
Hullámokban tör rám az érzés, magamban még fokozom ezeregy szörnyű gondolattal. Befurakodnak elmém almájába, s belülről, lassan megrohasztják azt. Majd jön egy pont, ami után a lüktetést csillapítja a remény, mosolyt csalva az arcomra, elhiteti velem, hogy nem muszáj újra itt ülnöm, nem muszáj a könnyek között érezni a világ terheit.
Beszélni akarok, de csak írásra jut erőm. Kérdezik, mi baj, de nem felelek. Könnyed illúzióba kábítom őket, mintha csupán magamat győzködném. Mit érne, ha nyitnám a számat? Egy újabb baj, amit mindenki átél, amit talán el is ítélnek.
És én nem akarok gyengének, szomorú kedvűnek tűnni. Mert egyszer még kiborulhat az ember, támaszt kereshet, de másodjára már nem nézi el neki senki. Erősnek kell lennie, s mosolyogni akkor is, mikor legszívesebben elbújna a hatalmas, kíváncsi szemem elől. Hamar rájön ilyenkor az ember, hogy nincs más ölelés a saját karjain kívül. És ez nem mindig jelenti azt, hogy az ember egyedül van. Sokkal inkább a támaszt azokra az időkre szeretné meghagyni, amikor e nélkül összeomlana.
De erős leszek, ahogy kell. És beszélni fogok, amikor tudok. De addig is, kérlek, tégy úgy, mintha minden rendben lenne, mosolyogj rám bátorítóan, de ne kérd, hogy én is tegyem ezt. Hadd legyek egy kicsit önző. S mikor hirtelen megválik szívemtől a nehéz súly, szétroppan, és lágyan lehull róla, akkor ott leszek, és te leszel az első, akihez szólni fogok. S mindent tudni fogsz. De csak így tudom megoldani, hogy ne érezzem magam annyira kétségbeesetten szánalmasnak.
Beszélni fogok. De akkor már, habár szomorkásan, de mosolyogni fogok rád, és nevetni azon, mennyire buta voltam.
|