A vért lassan, álmos súrolással feltakarítottam, majd a hullát behajítottam a tengerbe, ahogy kérték. Csak utána jöttem rá, hogy még mindig a víz felszínén lubickol. Király, gondoltam, de nem nagyon érdekelt. mikor készen voltam az összes piszkos munkával, végre kinyújtózhattam. Nagy levegőt vettem, és leültem egy kietlen park közepén lévő padra. Lecsuktam a szememet, és próbáltam elfeledni az élettelen testet, meg a vért. Lelkiismeret-furdalás? Ugyan. Inkább a fáradtság.

Mikor végre száműzni tudtam az emlékeimből a sötét dolgokat, megcsörrent a telefonom.

- Hallo? - szóltam bele álmosan, nemtörődöm hanggal. Általában így jobban megérzik, hogy kurvára nincs kedvem senkivel se beszélni.

- Üdvözöllek, Taisuke. - hallottam egy női hangot. Eléggé meglepődtem, mert szinte senki nem tudja a számom, nemhogy ez az idegen akcentussal beszélő hölgy... - Carol Seet vagyok. Biztos ismersz. - még így is láttam magam előtt, ahogy elmosolyodik - Jó számot hívtam, nem?

- Attól függ. - feleltem óvatosan, majd hozzátettem - Volt szerencsém megismerni a nevedet. - hülye lennék mást mondani! Carol az egyik legnagyobb bűnözési szövetkezet vezetőjének a felesége volt, aki szintén elindított egy programot. Ő az újgazdagokat vette célba, és azoknak az ivadékait. A torkomban dobogott a szívem. Vajon mi a fenét akar tőlem? Épp most végeztem el egy nem is annyira könnyű melót, végre vissza akartam térni pihenni.

- Tartozol nekem, Taisuke. Azt akarom, hogy végezz el nekem egy munkát.

- Nem. - válaszoltam egy kis gondolkodás után - Nem tartozom neked semmivel. Végülis már megtettem, amit Jason mondott, szóval le lehet szállni rólam. - kurvára nem volt kedvem illedelmesen beszélni, mint egy jól nevelt egyetemista, és minél előbb aludni akartam. Kezdtem komolyan kifáradni.
Épp le akartam tenni a telefont, de a hangja megállított.

- Nem érdekel. - ettől a két szótól szinte kirázott a hideg, ami végigvonult a lapockámtól a hátamig. Szörnyű érzés. - Téged akarlak. Jó vagy. - hosszú, néma csönd következett, majd leraktam a telefont, és fájdalmasan nyögtem egyet. Téged akarlak, mi? - dőltem hátra a kényelmetlen és hűvös padon, majd nyújtóztam egyet. Szerencsésen a pad mögötti villanypóznába jól beütöttem a karom, de ki a francot érdekelne egy ilyen kis kék folt, amikor a lábadon 2 lőtt seb vérzik?

A park teljesen kihalt volt, csak pár éjjeli állat hangja és a széltől hullámzó levelek csaptak némi zajt. Csodás ilyenkor, éjjel feketén nézni mindent, valahogy elgondolkoztató. Sosem voltam babonás, de kezdtem azt gondolni, hogy valamiféle balszerencse üldöz. És ha tudtam volna, hogy ennél már csak rosszabb lehet....?!
Mikor ismét nyújtóztam, lépéseket hallottam a hátam mögött. Szinte reflexből előrehúztam volna a kezeimet, ha addigra valaki meg nem fogja őket. Bilincs hangját hallottam, majd egy elfojtott nevetést. A villanyoszlop miatt nem tudtam előrehúzni a két karom, emiatt már csapdában voltam.

- Nicsak.... - jött elém az idegen. Hirtelen, amint megláttam az arcát, nagyon csöndeben maradtam, szinte olyannyira, hogy még lélegzetet sem mertem venni. Daichi volt az, a világ egyik leghíresebb bérgyilkosa Európában. Már kezdtem rájönni, hogy miért van itt, de akkor sem hagyott nyugodni az a tény, hogy most nagyon kiszolgáltatott helyzetben vagyok. Simán levághatná a lábam avagy a fejemet is, nem tudnám megállítani.

- Mit akarsz? - próbáltam kiszabadulni, de egy ilyen bilincsből a szabadulás egyet jelentett a kézfej levágásával. Persze van enyhébb módszer, ha nálad van a kulcs. De ebben sem volt szerencsém. Daichi elvigyorodott, látszólag jól elszórakozott azon, hogy milyen könnyű volt átverni. Na ja, van ilyen.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Taisuke... - arcán egy önelégült vigyor szaladt végig, majd ahogy jött, olyan gyorsan tűnt el - Már sokat hallottam rólad. - sokat? Nem túloz?

- Igazán? - nyögtem. Ő közelebb jött, és fenyegetően rám szegezte a nehéz pillantását.

- Igen. - válaszolta eléggé szűkszavúan, majd végigmotozott. Sajnos minden pisztolyomat megtalálta, meg a késeket is, de nem elégedett meg ennyivel. - Van még valahol titokban fegyver? Ajánlom, hogy ne csapj be, mert ha megtalálom, azzal fogom szétlőni a lábadat. - én ideges? Miért is?

- Igen, a hátamon van egy lefűrészelt csövű géppisztoly. - sóhajtottam megadóan. Azt is elvette, majd vigyorogva elrakta őket.

- Így már jobb. - majd a hátam mögé lépett, és kioldotta a bilincset. Áh, azt a szabad érzést!

Valahogy mégsem éreztem magam teljesen nyugodtnak.

- Gondolom tudod, hogy ki hívott, úgyhogy jobb, ha szépen eljössz, vagy felkészülhetsz, hogy hosszú lesz az éjszaka...hidd el, csak nekem okoznál örömet azzal, ha megkínozhatnálak.

Tudtam, hogy nem ölne meg, Carol élve akar, viszont azt nem tiltotta meg, hogy ne alkalmazzon ellenem erőszakot. Úgy látszik, Carolnak igaza lett. Be kell szállnom. Nagyszerű.

- Értem. - bólintottam komoran, és valahol csalódottan. Viszlát, délig alvás, lehet, hogy sosem látlak viszont! Heh...

Viszont azt nem vettem észre, hogy közben Daichi gyorsan cselekedett; a nyakam után nyúlt, és egy fához szegezett. Anyád! - gondoltam, de inkább nem mondtam ki.

- Te lennél az a Taisuke, akit állítólag az én utódomként emlegetnek? Azt hittem, jobb vagy ennél! - méregetett a halált tükröző szemével.

- Franc akar az utódod lenni! - nyögtem, és próbáltam nem a saját súlyomtól megfulladni. Azt hittem, ezért dührohamot kap, de szerencsémre csak elvigyorodott, és eleresztett.

- Értem. - bólintott most ő. Ahogy végignéztem rajta, viszont tényleg volt hasonlóság köztünk. De talán azért, mert mindketten német származásúak vagyunk.
Nem szoktam panaszkodni a magasságomra, végülis a 190 centi nem épp átlagmagasság, viszont Daichi még nálam is hatalmasabbra nőtt. Mindkettőnknek fekete haja volt, bár nekem a fehér csíkok eléggé feltűnően festettek/nem melír, hanem egy baleset, de erről majd később /. Idegesített, hogy nenki is olyan fekete kabátja volt, mint nekem, és kezdtem tényleg idegbajt kapni. - Kövess, fiú. - ébresztett fel az álmodozásból. Fiú, mi? - sóhajtottam, de nem szóltam semmit. Úgy 30 év körüli lehetett, de még így is bántotta a fülemet ez a szócska. Ő kimondottan élvezte. Mi is lehetne nagyobb bizonyíték, mint egy xxl-es vigyor a képén? Franc tudja.

Fáradtan előkotorásztam egy szál cigit, a számba raktam, majd ráérősen keresni kezdtem az öngyújtómat. Hirtelen felnéztem, és Daichi-t láttam meg az orrom előtt. Mit ne mondjak, kurvára megijedtem, hiszen előbb még 10 méterrel odébb állt.
Vigyorogva bekapta a cigi másik végét, amitől még jobban megrökönyödtem. Hátra lépni, hátra lépni! - csendült fel bennem a vészharang, de sajnos nem tudtam engedelmeskedni a kiáltásnak, mivel a hátam mögött még mindig szilárdan állt a tölgyfa. Daichi lépett el, a csikkemmel. Kicsit sem éreztem buzisnak a szituációt, de inkább nem szóltam semmit. Elővettem még egy cigit, majd az övét meg az enyémet is meggyújtottam. Néha hallgatni a legjobb, hamar rájöttem. Bár a feszültségszintem a fellegekben járt, próbáltam ezt minél jobban eltitkolni. Reméltem a cigaretta segíteni fog. Baromira szükségem lett volna egy kis pihenőre.

- Igyekezz! - zökkentett ki ismét az álmodozásból. Nagyot sóhajtottam. Miért éreztem úgy, hogy szívatnak?

- Milyen....megbízást kéne megcsinálom? - kérdeztem később

- Valami személy felkutatása...Carol szerint te vagy az ideális erre a célra.

- Nem hiszem, hogy én lennék a legjobb választás...jobb lenne, ha keresnétek mást...

- Ugye nem fogtad fel, hogy mit tettél? - fordult meg - Aki eddig rád támadt, vagy egyszerűen csak meg akart ölni, mint halott, legyen bármilyen jó. Sok cimborámnak ástad már meg a sírját, és most fél kézzel meg tudnálak ölni. Nem tudom, hogy csináltad...

Elgondolkoztam. Igazából én sem tudom, mit tettem, csak arra emlékszem, hogy szinte minden bérgyilkost kijátszottam. Volt, amikor nem is én öltem meg az illetőt, hanem kihasználtam, pár ismerőst. És mi a legdurvább? Hogy a rendőrség előtt tiszta vagyok. Eddig nem tudnak semmit rám bizonyítani. így legalább tőlük nem kellett tartanom.

- Hány éves is vagy? - övön aluli kérdés. Kis gondolkodás után mondtam csak ki.

- 19.

- Még húsz sem vagy, mégis sok rangos pasit küldtél a másvilágra. - csóválta a fejét, mintha el sem hinné a tényt.

- Sajnálom a bajtársaidat, de ha megtámadnak, nem tehetek mást...valahogy meg kell mentenem magam. - rántottam meg a vállam, erre láttam, ahogy villámgyorsan előhúzza a pisztolyát. Szinte reflexből Arrébb ugrottam, és a kezemmel eltoltam a fegyvert. Pár másodperccel később egy pukkanást hallottam, bár a fejemben visszhangzott. Hangtompító, mi? Kedves.

Halványan elvigyorodott.

- Csak azt mutatod, hogy ennyire szerencsétlen, nemtörődöm srác vagy, igaz?

- Nem. - sóhajtottam - Tényleg szerencsétlen, nemtörődöm srác vagyok. Viszont nem akarok meghalni. - viszonoztam a vigyort, majd eszembe ötlött a felismerés. - Direkt ezért lőttél rám? Mi van, ha nem ugrok el, ha nem védem ki?

Ilyenkor az ember szívesen hallja ezeket a mondatokat: Ugyan, direkt nem rád céloztam!- Akkor nem lőttem volna! - etc. Viszont amit ő mondott, az nem igazán tetszett.

- Akkor kurvára fájna a lábad. - vigyorgott - De gondoltam, hogy ki fogod védeni. Ha nem tetted volna, most azonnal megölnélek.

A hideg futkosott a hátamon, de nem mutattam. Fagyos tekintettel a szemébe néztem, de mivel nem láttam benne SEMMIT, megfordultam. Elég egy rossz mozdulat, és a férgek között rothadhatok. De szép az élet!

- Nem nagyon örülnék neki, ha minden pillanatban ébren kéne lennem. Nem lehetne...

- Szóval nem akarsz, mi? - vágott a szavamba vigyorogva. Az arcáról sütött a gúny és a gyilkolási vágy. Én ideges? Dehogy.

- Nem. - mondtam ki a frankót, bár ettől nem éreztem magam jobban. Amire most gondolni tudtam, az egy ágy, és délig alvás. De ismét a meló, amiből vagy fél éve próbálok kilépni, sikertelenül.

- Pedig ne hidd, hogy ennyivel megúsztad. Nem hagyom, hogy egy ilyen gyenge alak mondja magát bérgyilkosnak!

- Akkor rajta! - tártam ki mindkét kezem - Lőj! Kurvára nincs kedvem macska-egér játszmát folytatni veled! - láthatóan meglepődött, de hamar szétterült ismét az az idegesítő vigyor az arcán. Elővette a pisztolyt, és lazán megpörgette az ujja körül.

- Értem már. Inkább most elszenvednéd a fájdalmat, minthogy a te hibád árán kapd meg. Ügyes. - bólintott elismerően, majd rám szegezte a fegyvert - Viszont...érzem, hogy majd' megöl ez a védtelenség, és az erő hiánya... - Az a probléma, hogy túlságosan átlát rajtam. Nem tudom, miért, talán a tapasztalat, de mintha már a gondolataimban is olvasna. Ideges voltam, és még a cigaretta sem segített lenyugtatni. Nem szeretek fegyver nélkül mászkálni, ezt ő is tudta. A kezdetektől alárendelve érzem magam, és ő ezt különösen élvezi. Hány áldozatával játszadozhatott így, amíg meg nem ölte mindet....nem akartam megtudni.

- És ha igen? - néztem rá komoran. Nincs értelme tagadni.

- Jó fejvadász vagy, de szörnyű bérgyilkos. - végre valaki, aki különbséget tud tenni a kettő között! Ettől viszont nem fogok örömtáncot járni.

- Attól függ, mennyit fizetnek. - próbáltam lazára venni a figurát, de nem vette be. Ehelyett közelebb lépett hozzám, még mindig rám tartott pisztollyal. Ott álltam előtte pár méterrel, és elég hülyén éreztem magam, de nem mozdultam. Ha ismét próbára akar tenni, csak rajta, én itt várok. Viszont a következő percekben nem az történt, amit gondoltam.

Mikor elég közel jött hozzám, a kezét kinyújtotta, és a kézfejét az állam alá, a nyakamhoz csúsztatta. Próbáltam hátra lépni, mert baromira nem tetszett, hogy a keze a gégém előtt játszadozik, de nem engedte. Megfogta a nyakamat, olyan erősen, hogy tudjam, úgy sem tudok menekülni, és ehhez az összképhez még játékosan megpörgette az ujjai körül a pisztolyt. Nem tagadom, ez a felállás kurvára nem tetszett. Majd hirtelen elengedte a nyakam, oldalra fordította a kezét, a fülem alá. Akkor, abban a pillanatban könnyed undor kerített a hatalmába, és energikus mozdulattal hátrébb léptem, oldalra csapva a kezét. Nem vagyok a játékszere, és ezen az se változtatott, hogy nála van a fegyver. Ezt a reakciómat egy vigyorral nyugtázta.

- Látom, maradat benned némi tartás. - tette el a fegyvert - Nem foglak tesztelni, de egy rossz mozdulat, és beléderesztek egy tárat. Jobb, ha tudod.

- Értem. - bólintottam. Szóval az egészet előre kitervelte! Nem tudom elhinni! Nem csoda, hogy őt tartják az egyik legnagyobb bérgyilkosnak. Nincs mákom.