- Üdv a való világban, Taisuke. - hallottam Daichi hangját - Itt nem az nyer, aki a jó. - felálltam, de már nem volt a kezembe a fegyver. Hátrébb léptem, és próbáltam kihúzni magam.

- Biztos... - kaptam elő egy zsebkést, ami a kötésemben volt, egy elrejtett helyen, megpörgettem az ujjaim körül, céloztam, majd eldobtam. Daichi jobb kezébe beleállt a penge, amit én egy vigyorral nyugtáztam. Tudtam, ez pont elég, hogy elveszítse az önuralmát, és megöljön. Végre.

Felszisszent, majd egy erős rántással kihúzta a karjából a kést, és a földre dobta. Ott álltunk, egymással szembe, várva, hogy a másik elinduljon. Ő kezdte. Hirtelen eltűnt, és mielőtt bármit is tehettem volna, előttem termett, és belelőtt az amúgy is lüktető lábamba. A fájdalomtól térdre estem, és vártam az utolsó csapást. Viszont a várva várt halál nem jött el. Daichi a hajamnál fogva felemelt, ami-valljuk be- kurvára nem tetszett, de még csápolni sem tudtam.

- Azt hiszed, nem tudom, mit akarsz? Állj fel. - engedett el, és elég sok energiámba került, hogy ne essek ismét térdre - Most pedig tovább megyünk, ha akarod, ha nem. És csak akkor állunk meg egy kórháznál, ha könyörögsz... - vigyorodott el önelégülten, majd megfordult, és elindult - Remélem nem akarod, hogy a következő városban mészárlást végezzek miattad...
Kifújtam a levegőt. Még egy-egy lépés is rengeteg energiámat vette igénybe, és minden mozdulatom után szinte ordítani tudtam volna. Egy idő után, amikor eléggé lemaradtam Daichi mögött, hátrapillantott.

- Mi van, csak nem bírod a fájdalmat? - kérdezte epésen

- Nem mondtam volna, hogy mazochista vagyok? - sóhajtottam ingerülten. Ezért kinyírom, az hót ziher, csak éljem túl a mai napot...
A kijelentésemen elvigyorodott, majd gyorsabban kezdett el lépkedni. Egy ideig még bírtam, úgy gondoltam, ez volt az ára az előbbi húzásomnk. Vagy az életemet mentem, vagy a becsületemet, és ennek nagy ára van. Kurvára nagy ára.
Hirtelen egy pillanatra elsötétült minden körülöttem. Megálltam, és hátrapillantottam. Az utat, ahonnan jöttem, egy vékony, vörös csík mutatta. Úgy láttam, kezdek a vérveszteségtől rosszul lenni. Szóval ez volt a terve Daichinek. Átlátott rajtam. A rohadék. úgy gondolta, a megfelelő büntetés számomra, ha én ölöm meg saját magam, lassan, kínlódva. Ezer kösz....
Egy pillanattal később viszont éreztem, ahogy elvesztem az egyensúlyom, és elterülök a földön. Majd elsötétült minden.

- A rohadék! - ültem fel hirtelen, vagyis megpróbáltam, kevés sikerrel. Hirtelen köhögésroham jött rám. Miután egy liter vért szerencsésen kihánytam, meg bírtam mozdulni, persze sokkal óvatosabb voltam, mint azelőtt. Az orvos mormogott valamit, miközben kiment, majd végre élvezhettem az egyedüllétet. Körülnéztem a helyiségben: egy hagyományos kórházi szoba kényelmét élvezhettem, de szerencsére nem lettek szobatársaim. Elsőnek fel sem fogtam, hogy kerülhettem ide, de egy kis agytekergetés után eszembe jutott.

- Látom, felébredtél. - szólalt meg hirtelen valaki, az ajtó árnyékában. Összerezzentem, és rászegeztem a tekintetem. Daichi volt az. Fájdalmasan felnyögtem, mert még a nyakizmom is görcsben állt. Nem is elékszem, mióta nem sebesítettek meg így.

- Aha. - mondtam végül. Hosszú csönd telepedett le a helyiségre. Nem volt kedvem beszélgetést kezdeményezni, így hallgattam. A nagy "csevejt" egy ismerős hang szakította félbe. Láttam elsuhanni az ajtóm előtt, és reméltem, nem vesz észre. Reménykedtem, hogy nem jön be, nem ordítja majd a nevemet, és nem beszél a titkunkról.

Sajnos nincs szerencsém.

- Taisukeeeee!!! - gurult be a szobába, tolókocsival, hatalms vigyorral az arcán - Hé, cimbora, rég találkoztunk! Hogyhogy itt! - nézett végig rajtam - Te jó ég, átgázoltak rajtad, vagy mi?

- Aoto, kérlek, ne... - szólaltak meg a fejemben a vészharangok. Lázasan gondolkoztam, mit kéne most csinálnom, de az agyam nem fogott.

Aoto egy régi ismerősöm volt. Röviden: Ő volt a hat tagból az egyedüli, aki túlélte a poklot, úgy, hogy mindenki halottnak hitte.

Két évvel ezelőtt történt, úgy emlékszem. Persze voltak okai is, de most csak az a lényeg, hogy bekerültem egy társaságba, akitől mindenki félt a gimiben. Itt kezdtem el élvezni azokat az ártatlan csínyeket, amit a tanárokkal és a diákokkal tettünk. Eléggé kellemes időszak volt, amíg a "vezető" ki nem talált egy eszes tervet. Állítólag nemrégen egy elég profi gyilkolós banda merészkedett a mi területünkre, és ez egyátalán nem tetszett nekünk. Hallottuk, hol táboroznak: egy szép kis villába. Sok felkészülés után úgy gondoltuk, ideje látogatást tennünk erre a bizonyos helyre. Én már régebben is szerettem a pisztolyokat, de csak hobbiszinten. Sose gondoltam volna, hogy akkor elszabadul a pokol. Kiderült, hogy az a banda profi bérgyilkosokból állt, és mikor ezt megtudtuk, már nem volt az az isten, ami elengedett volna minket. Előttem ölték meg három bajtársamat. Ott jöttem rá, hogy meg fogok halni. Tennem kellett valamit. Röviden annyi, hogy el tudtam a bérgyilkost intézni, hogy hogyan, azt még én sem tudom. Aoto elmenekült, ott hagyott egyedül, és emiatt csak rám meresztettek vérszemet a gyilkosnak a barátai. De úgy gondoltam, nem árulom be, mégis csak haver volt. Fura, de most is próbáltam védeni, de ő nem vette a lapot, mint anno. Nem akartam, hogy Daichi megtudja, ki ő, különben meg fogja ölni, vagy ami még rosszabb: ő is bérgyilkos lesz. Még az kéne nekem!

- Mi a baj? - nem vette észre az árnyékban álló idegent. hülye, mint volt.

- Semmi, csak menj már el! - sziszegtem, és a fejemmel észrevétlenül Daichi felé böktem. Nem vette az adást.

- Persze. Mikor legutóbb találkoztunk, nem néztél ki ilyen...fásultan...

- Téged sem kötöztek egy tolókocsira... - vágtam vissza - Kimennél?

- Így kell köszönteni egy régi barátot? - hajtotta oldalra a fejét. Baj lenne, ha lenyakaznám?

- Van képed ilyet kérdezni? - borultam ki. Akárhogy is, a drága barátom, kire felnéztem, elárult, és ott hagyott, egyedül, négy hulla felett, hogy magam oldjam meg a problémáimat. Mégis mit vár? Hogy a nyakába ugrok, és halomra csókolgatom? Kérem....

- Ugyan, Tai! Ne legyél már ilyen! Fátylat rá! - a feje úgy járt, hogy a szőke, tincsei szinte minden másodpercben egy teljes körívet tettek meg, míg azt hittem, a szemüvege minden mozdulatára pattog az orrán. Vidám, mosolygós figura volt, bár veszélyes.

- Fátylat rá??? - tornáztam fel magam ülő helyzetbe - Jó, rendben, de akkor tünés! - mutattam a kijárat felé. Észrevettem, hogy jó gyorsan tudok gyógyulni, gondolom, a testem már megszokta az elég fura helyzeteket. De ez nekem csak jó.

- Miért menjek el? Aggódok érted! - vigyorgott, és szinte érződött az irónia hagymaszagú lehellete a mondataiban.

- Kopj le. - feleltem, komolyságot erőltetve az arcomra, de ő még mindig ott csaholt körülöttem, mint egy kutya. Nagyszerű. A bolháit meg átadja nekem.

- Gonosz vagy, hallod? Azért sem megyek el, sajnálom. - fonta össze a két karját - Amúgy mi újság? Már nem támadnak rád bérgyilkosok? - azt hittem, megfojtom, de komolyan.

- Pszt! Kussolj már, te idióta! Ez nem a legmegfelelőbb hely a... - szimplán leintett. Ha nem lennék enynire nyugodt természetű, szerintem szívrohamban halnék meg. Hm...nem is olyan rossz halál...végülis jobb, mintha szétlyuggatnák a testedet golyók záporával...

- Ki a fenét érdekelne egy ilyen régi történet? Még ki is ordibálhatnám a világnak, hogy hé, én vagyok az a srác, aki két évvel ezelőtt túlélte a bérgyilkos-támadást Taisukeval együtt! - nevetett, de láttam, ahogy Daichi szeme veszélyesen megcsillan. Éreztem, hogy gyorsan véget kell vetnem ennek, különben Aoto meghal.