- Megbolondultál, Tai? Azt ne mondd, hogy elfelejtetted azokat a régi szép időket? Ki tanított meg normálisan szívni? Ki adott neked jó anyagokat?

- Ki ölettette meg velem a bérgyilkosokat, míg az a valaki fülét-farkát behúzva elmenekült? - sziszegtem felé, de azonnal rájöttem, hogy ez nem volt jó ötlet. Nagy sóhajjal hátra dőltem, és nagyon kevés tartott vissza az örjöngéstől. Én, ideges? Ugyan...

Daichi pont ezt az időt használta fel, hogy felfedje a kilétét. Aoto mögé lépett, és vigyorogva rám meredt.

- Régi barát, mi? - Aoto, mikor hátranézett, majdnem kiesett a tolókocsiból. Meg is értettem, én is így meglepődtem, amikor elsőnek találkoztunk.

- Daichi!!! A Fekete Holló!!! Itt!!!! - nyögött fel, de az arcáról nem azt a félelmet és kérdőjeleket véltem leolvasni, mint anno az enyémről, hanem színtiszta csodálatot.

- Igen, én lennék. - húzta fel a szemöldökét, mert ő se tudta mire vélni ezt a hirtelen jött reakciót. Gondolom eddig mindenki frászt kapott tőle.

- Megfoghatom a kezed???

Hosszú csönd. Minden feszültség egy pillanat alatt kipukkadt, mintha egy lufi lett volna, helyette alig bírtam elfojtani a nevetésemet. Daichi is hasonlóan érezhetett, mert vigyorogva odanyújtotta neki a "becses" testrészét.

- Tessék.

- Nem hiszem el... - nézte úgy a kezét, mintha sosem látott volna ilyen végtagot. Nem bírtam kihagyni.

- Illik hozzád... - próbáltam visszatartani a kitörő nevetésemet, de Daichi jeges pillantásától bennemmaradt. Védekezően felemeltem a kezeimet. - Vicc volt.

- Mit keresel itt? - engedte el a kezét Aoto, és felnézett a bérgyilkosra - Sosem hittem volna, hogy találkozok az élő legendával. Segíthetek valamiben?

Rossz érzés kerített a hatalmába.

- Nos, igen. Mesélj csak erről a két évvel ezelőtti balesetről... - mielőtt bármit is mondhattam volna, egy gyilkos pillantást lövellt felém, majd a srácra nézett. Ő lelkesen bólintott. Nem tudtam, mi a helyesebb: hagyni beszélni Aotót, vagy megállítani. Valahogy az volt az érzésem, hogy Daichi így is, úgy is megszerezné az információkat, ha nem tőle, hát tőlem, így hagytam.

- Hú, ez egy régi sztori...a bandám nem tűrte a betolakodókat, így megtámadtuk a másik csapatot, viszont kiderült, hogy erős bérgyilkosok bűnszövetkezete volt az. A szemem láttára lőtték le a társaimat. Aztán, amikor rajtam volt a sor, nem hagytam magam, és....

- És elfutott. - fejeztem be a mondatot. - Igaz, segítettél pisztolyt rántani, de hagytad, hogy én öljem meg mindet.

- A legnyámnyilább voltál közülünk. - fordult hozzám - Meg kellett erősítenelek!

- Te kis.... - már szinte ráugrottam, hogy megölöm.

- Folytasd. - utasította jegesen Daichi. Franc.

- Ennyi. Megöltek mindenkit, Tai legyőzte őket a segítségemmel, majd elhúztam a csíkot, így is a lábam szinte használhatatlanná vált. Azt hittem, Tai is belehalt, de úgy látom, túlélte. Utána mi is történt veled? - fordult ismét vissza hozzám.

- Mi is? Jöttek a bérgyilkosok drága ismerősei, a véremet akarták, én meg nem adtam. Röviden ennyi. - néztem gyilkoló pillantással Aotora. Naná, hogy nem vette észre. Talán épp ezért néztem fel rá, mert nem foglalkozott olyan dolgokkal, amit őt nem érintették személyesen. Mázlista.

- Értem. - bólintott Daichi - Ha viszont megtudják, hogy még te is élsz...szerintem holnapra halott leszel... - vigyorodott el.

- Nem. Mivel.... - állt fel nagy megrökönyödésemre - Én is bérgyilkos akarok lenni. Meg akarom bosszulni a barátaim halálát, és híressé akarok válni. Daichi utóda akarok lenni.

A meglepedéstől meg sem bírtam mozdulni.

- Úgy látom, ide nem is kellek. Fogadd el, Daichi. - mondtam végül egy könnyed sóhaj kíséretében. Aoto kérdőjelekkel teli szemével vizsgálgatott kettőnket.

- Taisuke az úgymond "utódom", úgy hírlik. - adja meg a kegyelemdöfést a srácnak Daichi, aki elsőnek fel sem fogja.

- De én átadom neki! - ellenkeztem - Szívesen!

- Taisuke... - nézett rám jeges tekintettel Aoto, majd elvigyorodott - Akkor két utódod lesz! hát nem nagyszerű? olyan, mintha testvérek lennénk! - mint egy ötéves, komolyan. Hányni tudnék tőle, ha lenne valami a savon kívül a gyomromban.

- Felőlem... - rántotta meg a vállát Daichi - De többé nem futhatsz el, remélem tudod.... - Aoto lelkesen bólogatott, majd visszaült a helyére.

- Mondd csak...a lábad... - mutattam rá - A tolókocsi csak dísznek van?

- Nem. - csóválta a fejét - Csak állni tudok, még menni nem sokat. De hamarosan jobb lesz. És akkor, Taisuke...ismét a vezéred leszek, mint Daichi elsőszámú utódja.

- Hogy oda ne rohanjak... - ásítottam - De most engedelmeddel, ó, hatalmas utód...szeretnék pihenni... - feküdtem vissza az ágyra. Aoto elhúzta a száját, de engedelmeskedett. Daichi még közelebb lépett, és ördögien elvigyorodott - Üdvözöllek a pokolban. - és elment. Tudtam, mire érti ezt. Ki fog készíteni, ezzel az idióta buzeránssal az oldalán. Azt akarja, hogy olyanná váljak, mint ő. De én nem vagyok Fekete Holló. Nem is leszek.