" Ha jobban vagy, és fel tudsz kellni, gyere a kórház melletti kis erdőbe. Ott megtalálsz minket. Nagyon fontos, gyere, ahogy tudsz. U.i.: Nehogy elmerj szökni, úgy is megtalállak!" - futottam végig a szöveget, majd fáradt sóhajjal felálltam. Egészen könnyen tudtam mozogni, bár még mindig nehezemre esett a menés. Megpróbáltam angolosan távozni, azaz úgy, hogy ne vegyenek észre. Ebben elég jó vagyok.

Tényleg ott volt az erdő. Még el sem tévedhettem. Igen, általában nem szeretem az erdőket, mert mindig ott ragadok pár napig. Nem egészen a legluxusabb körülmények között tudok ott aludni. Bolhák, kullancsok, éjszakai húsevő állatok, fülbemászók, darazsak, és mindenféle apró kártevő, amihez sosem volt guszosom. De nem szólhatok egy szót se. Jobb néhány éjszakát így kibírni, mint egy sírban lenni az idők végezetéig, a dögevők társarágában. Igen, mindennél van rosszabb.

- Daichi? Aoto? - szólítgattam őket, miközben egyre beljebb haladtam a fák rejtekébe. A fejemben megszólaltak a vészharangok, de nem hallgattam rájuk, tovább mentem, a vesztemre.

- Taisuke? - éreztem, ahogy egy hideg puskacső nyomódik a hátamnak. Nagyon-nagyon csöndben maradtam. - Ismét találkozunk... - még így is el tudtam képzelni, ahogy az idegen elvigyorodik. - Most fordulj meg, jó lassan. - megtettem, amire kért. Végülis ezt még meg tudtam tenni. Az alak úgy a negyvenes évei közepén járhatott. Félig kopasz, csak két oldalt lehetett észrevenni valami hajutánzatot, a füle felett. Magas volt, és kimondottan széles. Nagyon ismerős volt. Túúúl ismerős.

- Mit akarsz tőlem? - szólaltam meg, higgadtan. Szóval csapda volt. Én meg bedőltem neki.

- Ugyan...csak egy szívességet szeretnék kérni tőled... - Tőlem? Jól kezdi.

- Ugyan mit?

- Társulsz velem, és cserébe elintézem neked az ellenségeidet. Te elég gyors vagy, és jól tudsz célozni, én meg erős vagyok. Remek párosítás.

- Kösz, nem. - vágtam rá, egyszerűen.

- Miért? - lepődött meg. Csak nem levettem a törönyméretű egójából egy kiskanálnyit? Ezer bocs.

- Nem társulok senkivel. Főleg nem azokkal, akik fegyvert nyomnak a hátamnak.

- Pedig Daichi-val is ezért vagy, nem igaz? - vigyorodott el. Csak oda ne rohanjak! Ennyire kellenék mindenkinek? Oh, mikor akar majd egy nő is? Megannyi megválaszolatlan kérdés.

- Igen, és nem hiszem, hogy örülne, ha megtudná, hogy valaki szemet vetett a drága utódjára... - vigyorodtam el irónikusan. Semmi kedvem sem volt vele foglalkozni. Még nem.

- Pedig muszáj lesz... - mondta jegesen, túlvilági hangon - Van egy kapcsolóm.

- Utálom a kapcsolókat.

- Maradj már! - lökött az egyik fához. Úgy söpört félre, mintha csak egy porcica lennék. Durva. Tényleg hatalmas ereje volt, és egyre jobban idegesített az a tény, hogy nálam nincs fegyver. - Ez a kapcsoló... - emelte magasba a kezét - ...irányítja a kórház alatti bombákat. Ha megnyomom...

- Az egy gomb. - javítottam ki. Egy kis ketyere volt, jobban hasonlított egy játékhoz, mint egy veszélyes tárgyhoz, amin egy nagyobb, piros gomb volt.

- Te... - sikerült felidegesítenem. Kellett ez nekem? - Ha ezt a....gombot megnyomom, az egész kórház felrobban, az összes beteggel együtt. - elsőnek fel sem fogtam, mit beszél. Próbáltam józan ésszel gondolkodni, és kitalálni valami menekülőutat, kevés sikerrel.

- Na jó. - szedtem össze a gondolataimat - Mit is akarsz pontosan?

- Mondom: azt, hogy a társam légy egy időre. - túl egyszerűnek tűnt az egész.

- Ki vagy te? - kérdeztem meg óvatosan. Általában mindenki egy álnevet használ, vagy legalábbis csak a kereszt, illetve a vezetéknevét adja meg. Ő viszont...

- Benito Harakurashi vagyok. - vigyorgott önelégülten. Azonnal ezsembe jutott, honnan ismerhetem, olyannyira hogy nem bírtam megszólalni.

- Te.... - sziszegtem, miközben régi emlékképek rohamoztak meg.
Apám halála. Anyám szenvedése, majd új életete. Hetenként váltogató partnerek. És még sok más.
Gondolom ebből kiderül, mi történt. Nem szoktam hencegni a múltammal, de az apám szépen elhagyott minket, és pont, mikor elutazott volna, balesetet szenvedett. Meghalt. Megérdemelte. Anyám összeomlott, és nem bírt mit kezdeni az életével, ezért rászokott arra, hogy idegen férfiakat hozzon be a házba, majd rúgjon ki, miután megunta őket. Az egyik ilyen férfi volt Benito. Úgy kezdte a bemutatkozást, hogy megfenyegetett, igazán élveztem. Már alig vártam, hogy anya dobja, de két héttel rá kijelentették, hogy összeházasodnak. A pótapám lett az, akit mindennél jobban utáltam. Lelki és testi terrorban egyaránt volt szerencsém, ami miatt kerültem olyan társaságba, amibe nem kellett volna. Őt okoltam mindenért. Azt akartam, hogy tűnjön el a világomból. Ez meg is történt. olyan hireten tünt el, mint ahogy megjelent. Állítólag munkát kapott, bár én akkor nem erre koncentráltam. Mostmár tudom, ki ő.

- Anyád! Még ide mered tolni a képed? - dühödtem fel, elé ugrottam, és kivertem a kezéből a kis bomba-kapcsolót. Ezt sajnos nagyon megjártam. Éreztem, ahogy szakad a seb, és ez az ugrálás nem tette jót neki. Hátrébb léptem, hogy legyen két méter távolság köztünk.

- Ezt vártam tőled. - vigyorodott el - Jó volt látni, ahogy szenvedsz, és most azt, hogy ennyire beleivódott az emlékeidbe a tettem. - és még Daichi szadista? visszasírom, de komolyan.

- Hidd el, ha fűbe harapsz, már minden rendben lesz. - egyenesedtem ki. Eltökélt szándékom volt megölni ezt az embert, lesz, ami lesz.