- Látom, nélkülem megállt az élet... - nézett szét vigyorogva Daichi, majd egyenként fogott kezett a -gondolom- régi barátaival. Szóval neki is vannak normális, nem gyilkolószós barátai...vajon mit szólnának, ha kiderülne, hogy ki valójában Daichi? - Ő Aoto - mutatott egy kicsit később a szőkére, majd a sötétben burkolózó jómagamra - Ő meg Taisuke. - minden szempár ránk szegeződött. Úgy mértek végig, mintha még sosem láttak volna ilyen embereket, mint mi.
Már tudom, miért nem szeretek nagyobb társasággal lenni. Mind a nyolc szörnyen hangos volt, maga a megtestesült hülyeség, az egybehangzó disznó-röfögéses röhögés meg kész káosznak tűnt a csöndet kedvelő füleimnek. De miután elővették a különféle alkoholos italokat, például a bort, sört, pálinkát, hubertust, és az ezekből kevert koktélokat, még jobban érezteék magukat. De az volt a furcsa, hogy Daichi egyátalán nem olyan volt, mint ezek a pszhiopata állatok. Ugyanúgy viselkedett, mint én. Lehet, hogy csak szivatott, nem tudom, de rejtélyes mosolllyal itt a rumos üvegből az ő adagját, de még így is ő volt a társaság középpontja. Nehezen tudtam ezt elképzelni, és egyre kellemtlenebbül érintett az a tény, hogy idegen hapsik nyomják kezembe a szeszt, hogy én is ugyanolyan részeg legyek, mint ők. Aotot persze nem zavarta ez a tény.

- Igyunk, barátaim, johóóóm!!! - röhögött, és magasbe emelte a poharát. Hulla részeg lett alig 10 perc alatt. Ehhez is tehetség kell.
- Anyám... - sóhajtottam, amileyn halkan csak tudtam. Próbáltam észrevétlen maradni, persze ez halva született ötlet volt, mivel a magasságommal bőven túlnőttem a többieket. Mégis, a remény hal meg utoljára.

- És kik ezek? - kérdezte az egyik, legnormálisabban kinéző egyén, ánk mutatva.

- Nos... - könyökölt fel az asztalra Daichi, az ujjait összefonva, azzal támasztva meg az alkoholtól felhevült fejét. Talán tulzok. Na, de legalább magamat el tudom szórakoztatni, ez is haladás. - A munkatársaim. Csak pár órára ugrottunk be, mivel.... - a többit nem tudta folytatni, mert Aoto akazkodott rá, mint egy pióca.

- Daiiii!!! - lihegte a nyakába, amitől rosszul lettem. Bocsánat, de a gyilkosoknál csak egyet utálok jobban: a melegeket. Ennél már csak a jobb, ha egy homobérgyilkossal hoz össze a sors.... megint kérdem: hogy a kurva életbe kerültem ide???

Ne, tudom, hogy fajultak idáig a dolgok, de elkezdtek felelsz vagy merszet játszani. Én sikeresen a fejfájásomra hivatkozva inkább hátradőltem fotelben, és onnan figyeltem az állatok hadát.

- Háhá, vesztettél!!! - ébredtem fel Aoto kiabálására - Nos, felelsz vagy mersz? - nézett Daichire. Mindenki tűkön ülve várt a válaszra. Nem értettem, mi folyik itt, így én is füleltem.

- Merek. - szólalt meg kimérten, de vigyorogva Daichi, majd az egyik nagyobb pacákra nézett, valami Okitára. Ő viszonozta a vigyort, majd kihirdette az ítéletet.

- Jó, te tudod, de ezt még megbánod. Akkor... - mutatott Aotora, aki pislogva nézett vissza. - ...csókold meg azt a fickót!
Azt hittem, egyből kitörök hangos röhögésben. A szám elé kaptam a kezem, és próbáltam komoly arcot vágni. Daichit először láttam elkerekedett szemmel, ledöbbenve, és ez poén volt. Szerencsére nem csak én nevettem, hanem a többi hét ember is, akik kiváncsian lesték Daiki válaszát. Ő rám pillantott, jeges ábrázattal, de még így sem tudott elkomorítani. Hehe. Most egy életen át tudom a haverjaival szivatni. Lehet, hogy tényleg sokat ittam, de egyre jobban tetszett ez a játék. Persze csak úgy, hogy én nem szerepelek benne.

Tudtam, hogy nem fogja megtenni. Melyik értelmes férfi az, aki egy kis fogadás miatt hülyét csinál magából? Ez gondolom kirajzolódott az arcomra is, amit ő is simán le tudott olvasni. Könnyedén elmosolyodott, és Aotora pillantott. Kezdett megszólalni az agyamban a vészharang, de még mindig az előbbi pár mondatommal nyugtattam magam.
Daichi közelebb húzta magához Aotot, és, bassza meg, lekapta!

- Anyád. - szólaltam meg. Azt sejtettem, hogy Aoto egy buzeráns köcsög, de reméltem, hogy akinek az utódjának néznek, az legalább nem meleg! Asszem megyek hányni.
Mindenki röhögött, én meg felálltam, és egy szó nélkül, mint egy árnyék, szépen kisiklottam a helyiségből, egyenesen az udvarra. Kösz, de nekem ennyi elég volt. Elővettem egy cigarettát, és rágyújtottam. Kurvára kaparta a torkomat, de nem érdekelt. Most erre volt szükségem.

- Jól vagy? - szólalt meg egy hang a hátam mögül. Heh, természetesen....miért ne lennék jól?

- Visszamegyek a kórházba, kérni pár gyógyszert, holnap találkozunk. - álltam fel.

- Csak nem féltékeny vagy? - még háttal is éreztem azt a sok gúnyt, amit a szavak mögé rejtett. Anyád.

- Csakis. Ezer bocs, de én hetero vagyok. - feleltem jegesen. Erre enevette magát.

- Túlságosan a szívedre veszed. Egy fogadás volt, ennyi. Miért kell olyan nagy feneket keríteni a dolgoknak? Na, akkor holnap! - hátranéztem. Pont ő is megfordult, amjd intett, és elment. Talán igaza van. Na, ennél rosszabb, már úgysem jön...bár, ha rólam van szó... Hamarosan már fájdalom vette át a gondolkozásomon az irányítást, mert a fájdalomcsillapító hatása egy pillanat alatt elmúlt. Mire a kórházba értem, már csak még egy műtét segített. Nagyszerű. Miért pont én??

Másnap, mikor zsibbadt végtagokkal felkeltem, Aoto ült az ágyam mellett, holdkórosan. A szeme alatti sötét karikák nem arról árulkodtak, hogy unalmas lett volna az estéje.

- Hogy vagy? - kérdezte fásultan. Meg is lepődtem. általában mindig hiperaktív a gyerek, de most betett neki a tegnap este.

- Jobban. - válaszoltam - Daichi?

- Alszik... - sóhajt - A többiek mondták, hogy amikor becsiccsent, akkor két napig alszik, és nem lehet felébreszteni, és mikor felkel, azt sem tudja, hol van, és nem emlékszik semmire.
Csönd.
- Nem emlékszik? - nyögtem ki. Én meg bezzeg emlékszek, vazze! Ilyen az én formám....de ezt már nem montam ki.

- Semmire.

- És te? - pillantottam rá - Emlékszel valamire?

- Aham, valami felelsz vagy merszet játszottunk.... - gondolkozott, miközben én veszülten figyeltem - És egyszer vesztettem, és két percig pálinkát kellett tartanom a számban... az volt a pokol...aztán nem emlékszek semmire... - sóhajtott. Nem bírtam tovább, kitört belőlem a röhögés. Miért nem basztam be én is? Fene tudja.

- Értem. - bólintottam, amennyire csak tudtam. - Szóval van pár szabadnapom....

- Addig próbálj meg felépülni, különben elég nehéz lesz az utunk.

- Az utunk?? - jutott eszembe - Mikor fogsz eltünni?

- Soha! - kacsintott - Én is olyan akarok lenni, mint Daichi!

- Miattad mindenki halálra röhögné magát... - jegyeztem meg epésen, de nem vette a célzást, inkább büszkén elmosolyodott.

- Naná! Én, és a humorom...legyőzhetetlen páros! - hogy fogok én kibírni még pár napot is ezzel a két psziopatával? Ez még kérdéses.
Hány éves kórtól lehet nyugdíjba vonulni??