- Látom, jól érzed magad....

- Soha jobban! - imádok berúgni. De ezt felesleges információnak tartottam, így nem terheltem. Végülis mi lehet a jó abban, hogy ájulásig vedelsz, és utána nem is emlékszel, mit csináltál aznap. Ezt magam sem tudom megválaszolni. Egyszerűen jó érzés végre nem azon aggódni, hogy "hú, vajon mit szólnak mások", meg ilyenkor nincs akadály. Persze az a durva, ha bebaszva találkozol egy puska csövével, és a fenyegetően kinéző gazdájával, míg te nem bírod abbahagyni a röhögést, majd a végén ünnepélyesen lehányod. Á, ez nem tapasztalat.

- Durva vagy berúgva. Olyan...felszabadult, és hiperaktív. Ez lenne az igazi éned? - sandított rám pár perc néma álldogálás után. Erre mit tudtam volna válaszolni? Végülis én nem láttam tegnap este/vagy ma hajlanba?/ magamat. Vajon miket csináltunk Aotoval? Nagyon nem akartam megtudni.

- Kérdezz két könnyebbet. - rántottam meg végül a vállam. Látszólag nem elégedett meg a válaszommal, de nem is firtatta a dolgot.

- Amikor az a nő felajánlotta, azt hittem, valami bérgyilkos. De hogy most itt vagy, ennek az esélye egyenló a nullával.

Elmosolyodtam.

- Csak nem aggódtál értem? - húztam az agyát - Nem volt semmi gond, semmi támadást nem indított ellenem. - vagy csak én ő ellen, de még arra sem emlékszek. igen, ez a hátulütője a dolognak.

- Amilyen szerencsétlen vagy, csodálod? Amúgy is, most még nem halhatsz meg! - vigyorgott nagyban - Na, nekem mennem kell... - meg sem várta a válaszomat, inkább, a lebukástól félve továbbállt. És ezek utáán értsem meg a gondolkodásukat, mi? Hagyjanak már. Csak legyen vége ennek az egésznek, és végre koncentrálhassak a vizsgákra. Tényleg, a vizsgák! Két hét, és a nyakamon van az a rengeteg könyv, és még sehol sem járok. A lehető leghamarabb kell megölnöm Carolt, mert kifutok az időből. És mit ér a győzelem, ha utána nem teljesülhet az álmom, az ügyvédi hivatás? Inkább dögöljek meg, de ha nem, akkor véghezviszem ezt a pocsék melót.

Mikor visszaértem a hotelbe, Aotot találtam az ágyamban, így egy könnyedt sóhaj kíséretében átmentem az ő szobájába, úgy gondolva, csak pár percre alszom el. Végülis már dél elmúlt, és éhség helyett csak hányingert éreztem, szal a kaja elmaradt. Viszont, amikor ásítva felébredtem, már besötétedett. Ez lehetetlen, végülis Daichi előre szólt, hogy délután indulnunk kell. Úgy ugrottam fel, mint még soha. Én, kipihent? Csak néha látni az ötkarátos vigyoromat, így jó volt tükörbe nézni. Mi is kell a boldogsághoz?

A szobám felé vettem az irányt, majd gyorsan benyitottam. Ott ült az egyik fotelben Daichi, és az ágyban még mindig aludt az az idióta.

- Itt meg mi van? - törlődött le a vigyor az arcomon, amikor megláttam Daichi ábrázatát.

- MIkor fel akartam ébreszteni, hasbarúgott. Pár próbálkozás után hagytam. - felelte jeges ábrázattal, miközben Aoto hangosan horkolt.

- Jah, egen, lehetetlenség felébreszteni ilyen módszerekkel...várj csak... - csoszogtam a kis konyharészhez, és mire Aoto kutyaorra megérezte a kávé leheletnyi illatát, máris felpattant.

- Üdv mindenkinek! Miről maradtam le? - a következő nap utazással telt. A jó hangulatom hamar elillant, azok után, hogy megtudtam, még pár óra, és találkozhatok Carollal. Vagyis rosszul fogalmaztam. A jó hangulat elillant, de felcserélődött valami egészen másra. Mint amikor hetekig vársz arra, hogy végre karácsony este legyen, hogy megkaphasd a legdrágább hülyeségedet, amit holnap már a kukába dobsz... szóval ilyen kedvem van. Valahogy várom, hogy végre találkozzak ezzel a pchiopata nőszeméllyel, aki, ha minden jól megy, hamarosan csak alulról fogja szagolni az ibolyát. Csak egy dologban voltam ennél biztosabb, de most csak ez a cél lebeg az orrom előtt. Szeretném már látni a véres hulláját, ahogy azt mondhatom neki, élete utolsó perceiben: Milyen kár, hogy egy egyszerű egyetemista öl meg téged, de hidd el, a férgek igazán jó hallgatók...

Néha még én is frászt kapok magamtól. Lehet, hogy az ilyen gondolatok teszik fanatikus gyilkossá az embert? Most kurvára nem érdekelt.

Persze a kínos csönd még jobban gondolkodásra késztetett. Tudom, hogy mit akarok, viszont... nem hiszem, hogyha odáig jutok, akkor meg tudnám tenni. Nem tudnám megölni Carolt, mert bárhogy is nézem, ő is ember. Nincs okom megölni őt. Bárhogy keresek, nincs.

Daichi vezetett, miközben én a hátsó ülésen ültem, Aoto mellett, és agyaltam azokon a problémákon, amiket nemigen tudtam volna egyedülk eldönteni.

- Hé, Tai? - suttogott Aoto, miközben rám meredt. Ezt az arcát ritkán láttam, talán azért, mert nemrég fejleszthette ki. Komoly volt, egyszerűen túl komoly. Mintha minden hülyeséget, amit elkövetett, nem is az igazi éne tette volna.

- Igen? Mit akarsz? - kérdeztem vissza, kiváncsian.

- Carolt imádja a férje. Mindent megtesz érte. - még én magam is meglepődtem a mondandóján. Mégis miért mondja el épp most nekem? Talán ennyire látszik az arcomon? De ha jobban átgondolom, ez elég fura. Mégis ki a francot érdekel, hogy Carol és a férje milyen kapcsolatban állnak? Vagy még jobban össze akar zavarni?

- És? Nem vagyok családsegítő, jól tudod.

- Igen, de nem vagy rossz ember. - a lelkiismeretemre akar hatni? Nem kellett volna hamarabb szólnia?

- Figyelj, Aoto... majdnem két éve gyilkolnom kell, és mindenki meghal körülöttem, akit valaha is megkedveltem. Már régen nem tudom, milyen jó embernek lenni, jobb ha felfogod. Engem már nem érdekel a drága kis Carol, csak abba akarom hagyni ezt. Vagy velem vagy, vagy ellenem, döntsd el! - sziszegtem vissza - Pár nap múlva vagy engem löknek tömegsírba, vagy túlélem, és Carol harap fűbe.

- Amikor megtudtam, mi történt veled... rájöttem, hogy mind az én hibám...de amikor azt a lányt meg a srácot védted...vagy engem, esetleg bárkit, akit alig két perce ismersz, rájöttem, hogy te nem vagy idevaló. Nagyon nem. Itt csak az emberi mocskok vannak, és csak szerencse kérdése, ki éli túl az éjszakákat. Ha megölöd Carolt, többé nem tudsz menekülni. Eddig csak azokat ölted meg, akik ki akartak csinálni, de ha most... - értettem, miről beszél. Nem akartam állat lenni. Nem akartam visszafejlődni. Nem akartam az egész életemet ebbe a sötét ködben leélni. Ha szépen kinyírom a főgarázdát, és annak a szolgáit, akkor én sem vagyok jobb a többieknél, viszont megkímélem a világot egy hatalmas vérfürdőtől. Hol itt az aranyközépút?

- "Éltem - és ebbe más is belehalt már." Ha már nem tudom visszahozni azokat, akik miattam ízlelték meg a jeges halált, legalább többen ne haljanak meg. - feleltem komoran, és az útra néztem, ebből is jelezvén, hogy számomra ennyi volt a beszélgetés. Nem volt kedvem több eszmecserét folytatni egy gyáva emberrel, aki leginkább saját életét félti. Daichi néha-néha hátrapillantott, és szerintem tisztán hallott mindent, hiába volt a suttogás. Az a legfurcsább az egészben, hogy nem próbál megállítani. Vajon mit tervez?

Egyre feszélyezetebb lett a hangulat. Végül, két nap autózás után Daichi úgy döntött, pihenőt tartunk. Király. Még a fő attrakció előtt jól kialszom magam.

Persze, hogy nem tudtam. Aoto szavai visszangoztak a fejemben, miközben a sötét, rideg szobában feküdtem. Mindig utáltam a sötétséget. Arra emlékeztetett, amikor az anyám hazaért az épp aktuális szeretőjével. Kiábaltak, vagy az ajtóm előtt dugtak, mintha nem is léteznék. Csodálták, hogy reggel elkések az iskolából? Még szerencse, hogy gimnáziumi éveimben már sokszor másnál aludtam. Bárhol, csak ne az anyámnál. Legtöbbször Aotonál voltam, ő volt az, meg a csapata, akik miatt túléltem a magány elsöprői óráit. Emlékszem, nem mindenki élvezhette a társaságukat. Én nem tudtam akkor semmit, csak hallgatni. Nem voltak olyan ismerőseim, akinek elmondhattam volna a dolgaimat. Aztán ők meg nem hagytak békén, sokszor vertek, de nem izgatott. Most mondhatnám, hogy megszoktam, de könyörgöm, melyik ember tudja megszokni azt, hogy minden nap véraláfutások keletkeznek a bőrén? Szóval baromira fájd, de nem szóltam. Már megszoktam. És hirtelen az ellenségeimből barátok lettek, én magam sem tudom, hogyan. Egyre jobb lett a hangulatom, és végre tényleg egy tökös srácnak érezhettem magam. Jó volt, élveztem, olyan volt, mintha a tesóim lettek volna, akikkel sokat röhögtünk, és szinte mindent kipróbáltunk. Drog, cigi, szex. Aztán egy pillanat alatt véget ért az álom, és ott találtam magam a sötét valóságban, véres kézzel, a barátaimnak a hullájukkal. Ha pesszimista lennék, már régen megöltem volna magam. Az lett volna a legjobb igazából, de megölni nem bírom magam, és azt nem hagyom, hogy egy harmadrangú gyilkos nyírjon ki. Ez az utolsó kívánságom.

Lépéseket hallottam. Aoto hangját. Fura, mennyire vékonyak a falak.

- Mostmár ketten folytatjátok az utatokat, igaz?

- Igen. - búgja Daichi a mély, rekedt hangján, ahogy elmennek a szobám előtt - Jobb, ha most intézzük el.

Persze azonnal felébresztettek a mély relaxáxciómból. Nem szeretem a múltat, de az az egyetlen, ami megmutatja, mi várható a jövőben. A szép emlékek, a barátok sokat segítenek, hogy a lehetetlent is megvalósítsd.

Halkan, a lehető legóvatosabban, szinte lábujjhegyen osontam utánuk. Egyenesen a temetőbe mentek, ami nem igazán hívogatott. Mondtam már, hogy mennyire utálom a temetőket? Meg az erdőket. Jobban szeretek egy luxushotelbe punnyadni, mint gyökereket zabálni, és csúszómászóktól hemzsegő földön aludni. Őszintén: ki nem?

Ott megálltak, egymással szemben, úgy öt méterre. Én az egyik fának támaszkodva néztem a két sötét alakot.

- Felkészültél? Van még valami kívánságod? - kérdezte egy idő után komoran Daichi. Aoto lehunyta a szemét, és elmosolyodott.

- Nincs. Viszlát. - nem bírtam tovább. Reméltem, ez nem az, aminek látszik.

- Csak nem zavarok...? - támaszkodtam az egyik sírnak, aminek a következtében a sír egyik oldalára akasztott főnixmadár kitört a helyéről, és csörömplölve a földre estett. Poénosan néztem ki, ahogy egy pillanatra egyensúlyomat vesztve a sírra zuhantam, de egyikőjük sem vigyorodott el. Ez jelezte, hogy igen, bassz, ma is vér fog folyni.

- Taisuke...kérlek, menj el. - úgy nézett rám, mintha hamarosan vége lenne mindennek. Mintha...

- Miért is? Talán nincs jogom megtudni, mi folyik itt??

- Meg fogom ölni Aotot. - válaszolta jegesen Daichi, aki eddig csöndbe maradt. Elsőnek meg sem bírtam szólalni, majd felnevettem.

- Mivan? Mégis minek?!? Hiszen mesterként tekint rád! Ez csak egy vicc lehet!

- Nem. Carol parancsa. Aki elfut, az már halott. - nem értettem.

- De az sok évvel ezelőtt volt!

- Taisuke! - szólt rám Aoto - Már akkor meg kellett volna halnom. Amikor megláttalak téged, már tudtam, hogy hamarosan meghalok. Örültem. Mióta elfutottam, gyáván, azóta olyan, mintha a pokolban lennék. Nincs senkim, és szörnyű lelkiismeret-furdolás gyötrött hosszú éveken keresztül. Ne próbálj meg megállítani, nekem már az élet szenvedés.

- Szenvedés? - a szavak a lelkembe fúródtak. Fájd. Olyan fájdalom, amelyet sosem akartam újra érezni.

- Halálos betegségben szenvedek már kiskorom óta. - folytatta. Nem tudtam megszólalni. Méghogy ő, az örök optimista, az életerős, a hiperaktív, beteg legyen? Kiskorától fogva? És sosem mondta? Egyedül élte túl, míg én itt szenvedtettem magam, az idióta problémáimmal. Kemény felismerés. - Így is-úgy is meghalnék. Legalább így hősiesen halok meg, ha már a legutóbbi hőstettől elfutottam. Mostmár nem fogok. Boldog vagyok, bár ugyanakkor szomorú is. Az emlékek viszont megmaradnak, vagyis remélem. Daichi. - nézett a férfira, aki előhúzta a pisztolyát.

- Várj! - próbáltam valamit kinyögni, de nem tudtam semmit. Próbáltam támasztani magam, és odasietni, amíg nem késő. Sajnos nem tudtam megállítani. Egy durranás, kettő, majd három. Aoto élettelenül esett össze, meleg vére kifröccsent a testéből, ellepve a mellkasát. Csuka volt a szeme. Fájdalmas, szenvedő, mély ráncokat hordozó arc nézett vissza rám, ami egyátalán nem hasonlított arra a személyre, akit régen ismertem. Nem bírtam tovább. Lerogytam a hulla mellé, és nem tudtam mit csinálni. Teljesen üres lettem belül. Mindenki meghalt, aki valaha is számított. Miért, miért születtem meg akkor, ha oka nincs a létezésemnek? Senkit sem tudtam megvédeni. Fájt, mert gyenge vagyok, még most is egy hét éves fiú, aki zokogva síratja az első személy elvesztését, az apját, és azt hiszi, ennél rosszabb nem jöhet. Pedig a pokol csak akkor kezdődött, sorozatba, mostanáig, és az életem végéig. Igaza volt Aotonak. Nekem is szenvedés az élet. A célom, egy pillanat alatt elenyészett, nem volt miért élnem. Nincs senki, aki erőt adna, aki mellettem lenne, és csak anynit mondana: Itt vagyok, ne félj. Nem. Sosem lesz ilyen. Egyedül fogok meghalni, és senki sem fog emlékezni rám. Egyedül, egy nyavajás koporsóban, ami sikeresen újraéleszti a klausztrofóbiámat.

- Nem akartam megölni, de Carol nem tűri azokat, akik elfutnak. - szólalt meg Daichi. Nem is vettem észre, hogy itt van. Persze, nem akarta megölni, mi? Mégis megtette.

Sírni lett volna kedvem, de nem tudtam. Már régen, nagyon régen sírtam úgy istenigazából, azóta már nem tudok. Felálltam, és homályos tekintettel végigkémleltem a jeges, rideg temetőn, majd üres szívvel újrafogalmaztam a kívánságom. Megölöm Carolt, és én is meghalok. A cél: végre én is kövessem azokat, akikért volt értelme az életemnek.

Most már nincs.