- ....a verseny igen szoros volt, de... - csak pár szót értettem belőle. Az egyetemen így is két félévet halasztottam, és nem akartam még többet, Carol, vagy bárki más miatt. Olyan nehéz kérés, hogy végre szűnjenek meg? - ...a téma a mostani világ. Sokan a saját életük egy-egy darabját írták le, de volt olyan, aki a kőkemény valóságot elrejtette egy képzeletbeli történetben... - lusta voltam kikapcsolni a tévét. egyszerűen ott punnyadtam előtte, és kibaszott nagy szemekkel bámultam a képernyőt, ahelyett, hogy érteném, amit látok, nem csak nézem, amit hiszek, hogy értek. Fáradt vagyok, mondtam már? - ... a harmadik helyezett az élet boldog oldalát mutatta be, ahol tényleg, mindenki boldog, a második az ő tapasztalatát, hogy mennyire ijesztően kietlen néha a saját otthona is, és az első helyezett az alvilágot mutatta be, egy képzeletbeli srác személyében. Taisuke, egy bérgyilkos, aki mindennél jobban ki akar szállni ebből az őrülten forgó mókuskerékből... - elsőnek fel sem fogtam. Tényleg jól hallottam, Taisuket mondott? Az lehetetlen! Úgy tapadtam a képernyőre, mint moly a villanykörtére. - ...rájöhetünk, hogy aki egyszer belekóstol a pokolba, nem tudja abbahagyni, ez volt a történet lényege az írónő szerint, aki megpróbálta ezt a nyomasztó gondolatot megosztani... - az állam a földig repült, miközben hallgattam a szöveget. Azt sem tudtam, most nevessek-e, vagy sírjak. Végül az előbbit választottam. Elkezdtem hangosan, túlvilági hangon nyeríteni. Nagyon jól esett, miután ennyire depressziós hangulatba kerültem. Ugyanakkor kezdtem szívbajt kapni, mivel a rendőrség nem tudja, ki az a Taisuke, sőt, szerintem a nevemet sem hallották még soha, de így sokkal könnyebb lesz esetleg beazonosítaniuk, no meg a bérgyilkospalánták, akik imádnak szadistamódon cselekedni, szerintem szívesen elmennének Manához. Igen, tudtam, hogy ő volt az. Minden világossá vált számomra, kezdve a furcsa kérdésektől a hanyag válaszaimig. Jobban meg kellett volna gondolnom, milyen információt adok ki magamról, vagy az életemről. - ...a fiatal írónő ezt nyilatkozta nekünk... - mondta tovább, monoton hangon, egy mosoyl nélkül a bemondónő, majd megláthattam Mana arcát, és a szokásos, vidám vigyorgását. Ezt a lányt egyszer még meg fogja valaki fojtani. Van egy olyan sejtésem, hogy én. - Nos, sokat gondolkoztam, miről írhatnék, amíg az egyik barátom nem segített nekem. Hála neki, a nagy ellenségemmel jól elvagyok, sőt, ő irusztrálta a történeteimet is. - Reiji! Anyám... - Ő adta ennek a történetnek a gerincét, köszönet neki. Persze az egész történet csak az agyszüleményem alkotása, de vannak benne olyan tények, amiket kár lenne tagadni. - jól fogalmaz, ezt elismerem. De ha még nem lett volna elég az áll-esésből, ismét a komoly nőt mutatta a képernyő - A verseny eddig még sosem volt ilyen felkapott. Látszólag a Mana álnéven író lány történetét nem csak az első hellyel tüntették ki, hanem még a fiatalok körében is népszerű olvasmány lett. - Tényleg, a honlap! Szóval ezért mondta...szépen ellopta az életem történetét, és kiszínezve, a saját ötleteit beleszőve leírta, és, ami a legnagyobb poén, pont ez nyert ezen a francos kis versenyen. Furcsamód eléggé irritált, hogy sokan ezt olvassák, de reméltem, hogy ha már szépen elvette az imidzsemet, akkor menő csávóként tüntetet fel. Ha esetleg most meghalok, nos, akkor marad valami utánam. Király.

Igaz, már rég elmúlt éjfél, de azért álmosan lecammogtam a recepcióshoz, és pár perc győzködés után elfoglaltam a gépét pár percre. Ahogy emlékeztem, beírtam a honlap címét, és gyorsan megkerestem ezt a furcsamód ismerős történetet. Már az első bejegyzésnél ott virított az arcom a monitoron, de legalább annyi jó van benne, hogy a szokásos cigi ott lötyögött a számban. Nem is tudtam, hogy Reiji ennyire jól tud festeni. De nem csak engem, hanem Daichit, sőt, Aotot is. Aoto...szóval ő volt a hunyó. Ha már nem lenne halott, szerintem én ölném meg. Gyorsan átfutottam a szöveget, és eléggé meglepődtem. Tényleg csak pár tény volt igaz, a többi csak a kiscsaj ötlete. ez megnyugtatott. Majd, mikor a recepciós, az állását féltve, visszakönyörögte a gépet, megköszöntem, aztán visszamentem a szobába. Fáradtan, tele ezer gondolattal feküdtem az ágyra, de a rengeteg kérdés sem tudott eltántorítani attól, hogy elaludjak.

Reggel korán keltem. bizsergett az összes végtagom, ez mutatta azt, hogy nagyon fáradt voltam. Fájt a fejem is, mintha a tegnapi nap csak egy rossz rémálom lett volna. De hamar rá kellett jönnöm, hogy hiába próbálok elmenekülni egy álomvilágba, úgy sem fog menni. Az igazság nekem túl kemény. Máig.

- Indulhatunk? - kérdezte komoran Daichi. A hangulat ismét lapos lett, miután Aoto végképp kinyiffant. Bármennyire fárasztó volt, nem hagyta, hogy jeges hangulat legyen. Franc, megint ez a nosztalgiázás! Mostmár kurvára elegem van ebből. Ma szépen kinyírom Carolt, és utána minden sirály lesz. Igen. Szép is az élet.

- Persze.

- Tegnap...vagyis ma hajnalba nézted a híradót? - kérdezett rám. Meglepődtem, de őszintén. Most mit kéne válaszolnom?

- Egen, miért?

- Híres lettél. - vigyorodott el - De remélem tudod, hogy kinyírom a csajt.

- Manát? Mégis mi a francért?!?

- Én is benne vagyok a történetben, no meg olyan információk, amit nem szivárogtathat így ki.

- Szerinted én örülök neki? De ez így történt, nem tehetsz semmit. Most még nem. Utána viszont erre még visszatérünk. - feleltem ugyanolyan ridegen, mint ő.

- Még tényleg meg akarod ölni őt? - vigyorodott el kíváncsian. Gondolom jókat röhög rajtam, no de tessék, mindenki ezt csinálja. Csak nehogy az arcodra fagyjon a mosoly, amikor kitépem a szíved.

Jesszus! Kezdek becsavarodni. Nem baj, pár korsó sör, három szál cigi, és egyből tisztábban látok.

Csöndben mentünk végig az országúton a cél felé. Az életről, és a halálról filozofiláltam. A jóról, és a rosszról. Aki gyilkol, az belül kattant. Az valamit otthagyott a véres hulla mellet, és már nem tud úgy gondolkozni és élni, mint egy normális ember. Az első pár gyilkosság után a lelkiismereted szinte megöl, kísértenek az áldozataid arcai, az üveges, rémült tekintetük, és az ernyedt testük. A sikítás, z a legszörnyűbb, vagy a könyörgésük. Amikor a ravaszon van az ujjad, vagy felemeled a botot, vagy az öklöd egyre közelebb jut hozzá, akkor segítséget két, egy számára fontos személy nevét sikoltja, vagy csak egyszerűen rád néz, és sír. Miattad. Elveszed tőle azt, amit sosem lenne szabad. Ellophatod tőle a tulajdonát, a szerelmét, de az életéről nem szabad döntened. Ezt sugallja a lelkiismereted, a szíved, amíg meg nem teszed ezt. Akkor mindkettő ellened fordul, ez a legnehezebb időszak. Aztán egyre könnyebben meg tudod tenni, érzelem nélkül, már megfogalmaztad magadban, hogy te vagy az új Isten, aki dönthet mások sorsáról. Azok után egyre jobban élvezed a vér látványát, a sikolyokat, a hullákat, és a macska-egér játékot. Végül halálod pillanatában rájössz, hogy már nem vagy ember. Szörny lettél, egy robot, aminek már nincs semmi érzelem a szívében, aki csak a hobbyjának él, és a legkedvesebb barátjával alszik, a fegyverével. Nincs senkid, csak a saját véred ölel át, melegen, hívogatóan. Meghalsz, és ott hagynak rothadni az utcán, és senki sem temetne el, félnek még a tetemedhez is hozzád érni. Lassacskán a kutyák fognak falatozni belőled, te meg névtelenül eltűnsz ebből a világból, reménykedve, hogy ahova ezután kerülsz, az jobb hely lesz.

Visszaút nincs. Én is csak azt tudom remélni, hogy a halál után, bármi is van ott, sokkal jobb lesz. Végre nem érzem majd azt az ürességet, amit már hosszú ideje. Nem tudom, hogy ezt vajon a többi gyilkos is átgondolja, és ugyanazt érzik-e, mint én, de szerintem nem törődnek ennyire vele. Végtére is ha állatokat ölünk, csak kedvtelésből, miért nem ölhetnénk embereket is? Ugyanolyan barmok, mint a többi.

Utálhatnám emiatt magam. Már nem teszem. Végülis eleget gondolkoztam erről. Ha nem ilyen sorsot szánt volna nekem az ég, akkor nem kaptam volna azokat a dolgokat már gyerekkoromtól kezdve, amiket átéltem, és kihevertem. Ami nem öli meg az embert, az erősíti. Azért élek még mindig, mert megerősített az élet. Meg van egy célom, ezért akarok ennyire ügyvéd lenni. Végre a magamfajta gyilkosokat elítélni, és megvédeni azokat, akik még nem rohadtak belülről. Fura, hogy pont most jut ez az eszembe. Megyek a sötétbe, menetelek, és remélem, hogy lesz fény a végén. És furcsamód biztos lesz. Úgy nevezik: halál.

- Itt vagyunk. - keltett fel Daichi, egy nagyobb kastély előtt. Kiszállt minden szó nélkül a kocsiból, és intett, hogy kövessem. Furcsamód inkább egy hatalmas házra hasonlított, díszítés nélkül, mint egy kastélyra. Nem voltak tornyai, csak pár, sötét füstfelhőket köhögő kéményei. Amikor bentebb araszoltunk, azt hittem, elkérik a fegyveremet, nehogy megtámadjam Carolt, de semmi. Látszólag túlságosan bíznak magukban. Én sem hinném el, hogy egy ilyen kissrác fegyvert merne ragadni. Ez lesz a haláluk, hehe.

A nagy, széles folyosón különféle híres festők képei, és hírességek fotói lógtak a falon, pár kitömött állattal díszítve a nagy ürességet. A feltűnést kerülve csak a legalapvetőbb dolgok voltak, például nagy szekrények, amik hétköznapiasak, viszont jól tudtam, hogy fegyvereket őrizgetnek benne, ha nem bombákat. Úgy 5 percnyi gyaloglás után lefelé vezetett egy lépcsősor, ami engem különösképpen nem hívogatott, sőt. Éreztem, itt lesz a múltamnak a vége, és a jelenem kezdete.

A helyiség tág volt, habár csak körübelül öten tartózkodtak benne. A falakat feketére festették, miközben a világítást pár vörös hangulatgyertya fokozta. A falakon festmények, és az országokról készült részletes plakátok sorakoztak, és az utóbbi tele volt szaggatva tűkkel. A szoba végében egy hatalmas, szintén vörös, bőrkanapé volt, vele szemben, az ajtó felett egy kurvanagy plazmatévé, amit szinte fel sem találtak. Valahogy sejtettem, hogy ez a nő mindent megkap, amit akar, csak pár embere kell hozzá. A kanapé előtt egy szokatlanul kicsi, fekete asztal foglalt helyet, kényelmesnek látszó puffokkal. A két oldalt hatalmas, arany szekrények álltak rendíthetetlenül, mint megannyi három méteres biztonsági őr. Mikor bezárták az ajtót utánam, máris klausztrofóbiás rohamok jöttek rám. Habár már régen nem éreztem ezt a feszengést, erőt vettem magamon, végülis már csak önuralom kérdése.

Egy kellemes, édes illat járta át a szobát, ami furcsán megnyugtatóan hatott az emberekre. Ha nem tudnám, azt hihetném, egy átlagos nő fekszik a bőrhuzaton. Egy átlagos, szőke, a negyven évhez közelítő, Madonnához hasonlító alakkal rendelkező nő, széles vigyorral az arcán.

- Üdvözöllek, Taisuke. Kérlek, foglalj helyet. - Mutatott az előtte lévő székekre, amik leginkább puffokra hasonlítottak. Nem vagyok semminek sem az elrontója. Mélyebb, rekedtesebb hangon ismét megszólalt, de már nem hozzám beszélt. A mellettem álló Daichit pécézte ki.

- Köszönöm, hogy elhoztad nekem. Nem volt semmi gond az út közben? - kedvesen mosolyogva egy pillanatra rám mérte pár nehéz pillantását, majd újra Daichi üres, fekete szemit fürkészte - És milyen utód?

Daichi gúnyosan elvigyorodott.

- Nem volt semmi gond, de még azért tanulhatna. Például naivan azt hiszi, meg tud ölni téged. - a frász kerülgetett. A szemem sarkából figyeltem a vészmadarat, miközben azt kívántam, bárcsak ne is mondtam volna el neki a tervemet. De Carol komoly ábrázata helyett csak egy nevetést engedett meg magának.

- Taisuke... - nézett rám mézes-mázosan. A kezét végigsimította a vérvörös, latex miniszoknyáján. - Te komolyan azt hiszed, hogy ilyen könnyű ez? De tetszik a vakmerőséged. Tegyük félre ezt a témát, hagyd, hogy meggyőzzelek. - csak most hallottam meg a háttérben hallatszódó lágy, nyugodt zenét. Úgy éreztem magam, mint az oroszlán barlangjában: aki egyszer bemerészkedik, nem jut ki élve.

Mivel nem válaszoltam, tovább folytatta suttogva, kihasználva a kettőnk közötti nemi különbséget. Bár volt egy sejtésem, hogy a női bérgyilkosoknak is ilyen előadásban volt részük.

- Hogy idáig jutottál, bizonyította azt, hogy tökéletes bérgyilkos lehet belőled. Megtapasztaltad, milyen megölni valakit, milyen átélni egy barát elvesztését, másokat a csapathoz láncolni, és a többi emberrel együtt harcolni, viszont úgy, bármikor az életedet veszélyeztetik, azonnal megölöd. Itt a farkastörvény uralkodik, ahogy te is megtapasztalhattad. - akkor jöttem rá, mire céloz. Benito, Aoto, Reiji, ez mind Carol terve volt? Az, hogy Daichi nem ölt meg azonnal, vagy hogy túléltem a többi sebet is, arról tanúskodik szerinte, hogy olyan vagyok, mint ő. Vagyis mégsem. Olyan vagyok, mint a többi féreg, akiket ő irányít.

- Szóval mind csak egy vizsga része volt? - nyögtem ki. Lehetetlen, hogy eddig azt csináltam, amit ő akart. Ő küldte rám a régi "barátaimat", Benitot, és Aotot is...

- Nem jöhet be ide mindenki. - vett ki az asztalon lévő gyümölcstálból egy nagyra nőtt szőlőszemet - Azt akarom, hogy csak a profik maradjanak bent, akiket nem érdeklik, ki vagy mi áll előttük, mindenben csak a zsákmányt láthassák. - még mindig ugyanolyan kedvesen mosolygott, mint mikor beléptem az ajtón, mintha nem is tudta volna, miket mond. De a legnagyobb pechemre nagyonis tudta.

- Nem én vagyok a te embered! Belőlem nem lett gyilkos! - ez az én életem. Nem fogok innen úgy eljönni, hogy nem hal meg.

- Ugyan! - nevetett fel. A hangja érdes volt, rosszakaró, de mégis gyerekes. Libabőrös lett a karom még ebbe a kurvameleg kabátba is. Nem semmi ez a nő. - Megértem, hogy most még félsz, de itt hamarosan megérted, milye élvezetes gyilkolni egy nagyobb cél érdekében. - feküdt el a kanapén, fejét megtámasztva a karjával, de egy pillanatra sem tévesztett szem elől. - És ha ennyire ellenzed, akkor majd megkérem Daichit, hogy vezessen be e csodás csapatba.

- Inkább a halál. - nem bírom befogni a számat. Caol láthatólag elkomorodott, az az idegesítő vigyor is lemállott a képéről, mint valami álarc.

- Figyelj, fiú, nekem nincs időm a szeszélyeiddel foglalkozni. Eddig mindenki vagy megszokta, vagy meghalt. Ez a két választásod van. És hidd el, sokan szívesen beléeresztenének egy golyót, persze szép lassan. Jobb, ha rájössz, te is már csak egy szolga vagy a hangyabolyomban, és én vagyok a királynő. - láttam, ahogy Daichi észrevehetetlenül ökölbe szorítja a kezét. Valahogy úgy éreztem, most vagy soha. - ...amúgy is, hamarosan jön a férjem, vele fogok vacsorázni, szóval Daichi, vezesd el Taisuket, és tanítsd meg a jómódorra. - nézett fel a fekete falra, ami szinte sugározta a negatív energiákat. - Vagy talán az a kislány, Mana, aki megnyert egy versenyt, az jobban érdekel a saját életednél? - pillantott rám mosolyogva, de a szeme vészjóslóan csillogott. Tudtam, mit vár. Hajtsam le a fejem, és mondjam ki ezeket a szavakat: Igazad van, bocsánat, úrnőm. Vagy mittudomén! Elég volt a jótevő szerepből, sokkal fárasztóbb halomra menteni az embereket, mint halomra gyilkolni.

- Nem. Nem érdekel az ő élete sem. - most Daichin volt a sor, hogy rám nézzen. Gondolom nem gondolta volna, hogy néha önző tudok lenni. Pedig én elég önző lény vagyok, csak jól titkolom.

- Tényleg? - billentette oldalra a fejét Carol, majd csettintett. A négyből két őr megjelent mellette, és várták a nő parancsait. - Hozzátok el a lány fejét. Kíváncsi vagyok, ezek után mit fogsz gondolni. - pár pillanat múlva el is tűntek. Behunytam a szemem. Ha őt megölik, már senkihez sem lesz közöm, már csak a saját életemmel tudnak zsarolni, ami nem igazán érdekel. Felálltam.

- Nem akarlak tovább zavarni, úgy is dolgod van, ahogy mondtad.

- Ugyan, ülj csak vissza! - nevetett - A fejet még megvárjuk. Utána ismét megkérdezem, mi a véle... - sosem tudta befejezni ezt a mondatot. A másik két őrt szíven lőttem, Carolnál viszont direkt elhibáztam.

- Carol...a te életednek ezzel vége. - úgy gondoltam, ez méltó befejezés lesz neki.

- Ne...gondold át... ha engem megölsz.... - próbált valamit kitalálni, valami indokot, hogy meghagyjam a szánalmas kis életét.

- Ha téged megöllek, nem fogsz több vizet zavarni. Hogy merészeltél ide rángatni?? Hogy merészelted csak azért megölni Aotot, mert neked úgy tetszett? Minek érdekeljen a te kis nyamvadt életed, amikor nem törődsz másokkal? - beborult az agyam. Céloztam, az ujjam már a ravaszon volt. Carol még az utolsó pillanatban Daichire emelte a könyörgő pillantásait.

- Öld meg!! - ordította - Mire vársz?!?

- Nem vagyok a szolgád, Carol. - felelte hűvösen Daichi - Hogy is van...? Jobb ma egy döglött tyúk...

Elvigyorodtam.

- ...mint holnap egy egész farm. - fejeztem be a mondatot, és lőttem.