- És most? Hogyan gondoltad a kiutat? - vigyorgott rám. Jó kérdés. Kérdezzen inkább két könnyebbet.

- Nem gondolkoztam. - vallottam be lazán - Egyszerűen át fogok törni a védőfalon. - a fogammal megfogtam a fegyvert, miközben még egyet húztam elő, és mindegyikbe új tárat raktam, lehetőleg 24 golyósat.

- Te hülye vagy... - csóválta a fejét, miközben le nem tudtam volna kaparni azt a széles és gúnyos vigyort az arcáról.

- Lehet, hogy hülye. - raktam helyére még vagy négy tárat, három fegyvert, nehogy véletlenül kifogyjak a lőszerből - De általában a hülyék maradnak mindig a legtovább életben. - rúgtam ki az ajtót, és nekirontottam a bérgyilkosok hadának. Az adrenalin-szintem az egekbe szökött, miközben ide-oda cikáztam, és mindkét kezemmel próbáltam célozni, egyre jobban dühöngő fenevaddá változtam. Vállon lőttek. Nem éreztem, alig volt egy szúnyogcsípés ahhoz a lelki fájdalomhoz képest, amit akkor átéltem. Eddig nem akartam elfogadni, hogy ölnöm kell az életbemaradásért, és hogy tényleg ez a helyes út. Most megtanultam. Van egy olyan pont, amikor már nincs visszaút. Ebben a pillanatban eltűnik a lelkiismeret, és csak te maradsz, a fegyvereid, a vér, és a gyilkolás. Az őrjöngés, a félelmeid leküzdése, és végül a pokolbajutás.

Egyenként végeztem a támadóimmal. Páran, mielőtt eléjük ugrottam volna, félrerúgva a többi együgyű embert az utamból, elordították magukat: Szörnyeteg!!!

Már nem fájt. Szíven lőttem azt is. Élettelenül rogyott le a hideg földre, tágra nyílt szemekkel, mintha magát a halált látná. A fegyveres emberek úgy merevedtek le, ahogy meghallották egymás kiáltását, hogy egyszerűen nem bírták felemelni a nyamvadt kis pisztolyaikat, és lőni, így ezt én tettem meg helyettük. Nem érdekelt, fiatal, idős, nő, férfi, nekem mind gyilkos, és ellenség. Nem jöttek sokan, úgy 20-an lehettek, így hamar átjutottam a falon. Hátranézve úgy 3-4 méterre még a plafon is véres és agyvelős volt, a padlót meg ellepte a sok hulla. Néhányan a falhoz dőltek, volt olyan, aki épp nyögött valamit, mert rosszul céloztam. Na igen, nem vagyok kétkezes, sőt, két balkezesnek jellemeztem magam mindig, most meg főleg. Végtére is a 20 ellenségbe összesen száz golyót röpítettem, és még így is maradtak haldokló emberkék. Szar ügy.

Ismét jött vagy három-négy erősen felfegyverzett fazon, de még szerencsére csak én láttam őket. Ennek a folyosóban lévő kis kanyar volt az oka. Visszanyertem a lélekjelenlétem, mert nagy esélye volt annak, hogy pont ők fogvak kilyuggatni. Hozzásimultam a falhoz, és megvártam, amíg mellém lépnek. Persze egyik sem vett észre, mivel mindannyian a hullarészleget figyelték. Kissé remegő kezekkel újabb tárat tettem a pisztolyomba, persze a kattanást már hallották. Szinte azonnal lőttek, még az a szerencse, hogy lebuktam, így csak a hűlt helyembe röpíthettek golyókat. Lentről céloztam, bár így egyátalán nem voltam biztos a célzási képességeimben, de nem volt más lehetőségem; egyiket fejen lőttem, az azonnal kinyíródott, a másikat vállon, a harmadikat ágyékon. Nem is tudom, melyiknek volt a rosszabb. A felordításuk pár pillanátban eléjük szökkentem, és mindkettőt szívenlőttem. Egyre közelebb jutottam a célomhoz.

Már vagy öt perce futottam, és reménykedtem, a kijárat nincs messze. Direkt megjegyeztem minden egyes négyzetcentit, nehogy eltévedjek, persze ilyenkor mindig valahogy egy erdőben kötök ki. A tájékozódási-képességem egyenlő a kibaszott nagy nullával.

De nem, most nem hagyott cserben! Már emlékeztem erre a festményre, erre a szekrényre, és minden másra, ami körülvett. Szaladtam, bár már alig bírta a lábam, a tüdőm égett, és reméltem, senki sem akadályozza az utamat. De mi a francért lenne pont most szerencsém? Ott állt előttem egy magas, ötven év körüli úriember, az ősz haját félroldalra fésülve, öltönyben, virágcsokorral a kezében. Mikor meglátott, elfehéredett, és úgy megszorított a rózsákat, hogy szinte hallottam a kiáltásaikat.

- Carol... - gondolom észrevette, hogy tiszta vér vagyok, így legalább azt remélte, hogy drága... - Hol van a feleségem, Carol?!? - ordította. Basssz, akkor jöttem rá, hogy előttem áll a fő-fő ludas, akinek még...a nevét sem tudom.

- Hogy is hívnak? - ezt nem kellett volna. Az arca színe megegyezett a sült rákkal, mikor eldobta a meggyötört virágokat, és két Desertet vett elő. Az epémet sikeresen visszanyeltem, de ettől még ugyanúgy frászt kaptam. Ez a fegyver, amit már mondtam, kurva nehéz, és nagyon nagyot üt. A golyója alig kisebb egy apró vadászpuskájáénál. Csak a legprofibbak tudnak fél kézzel lőni úgy, hogy ne törje vissza a csuklójukat. Egy ilyen simán kitépi a szívemet. Én is elővettem a két, elég kicsi, de sokkal könnyebb pisztolyomat.

- Hanry Seet vagyok. - tényleg, Hanry! Franc, ez tényleg az igazi terroristavezető... - Hol van Carol?

- Megöltem. - mondtam egyszerűen, végülis jogában áll megtudnia. Valahogy nem tudtam sajnálni. - Hangyának nézett.

- A pokolba küldelek, te szemét!! - őrjöngött.

- Már ott vagyok. - egyszerre lőttünk, mindketten fejre céloztunk. Itt a vég számomra is, ez a golyó még a nyakamat is szétcicálja, és fej nélkül elég nehéz tovább élni.

Rosszul céloztam. Már akkor tudtam ezt, hogy felemeltem a jobb karom. Remegett, és fájt, végtére is az adrenalin-szint nem tudja örökké elnyomni azt az éles fájdalmat, ami a golyó okozta a vállamban. Apait-anyait beleadtam, persze, hiába.

Nem tudtam elugrani. Nem bírtam meg sem mozdulni. Hirtelen lelassult minden, a kilőtt golyók egyre közeledtek felém, míg én nem tudtam semmit se tenni. Furcsamód az életem nem pergett le a szemem előtt, de gondolom azért, mert túl hosszú lett volna végigpörgetnem az agyamban, így inkább hagytam. Lustaság vagy realizmus? Nem mindegy?