Ismét a drága jó fehér plafonnal nézhettem farkasszemet. Utálom a kórházakat. A szag, az emberek, és a fehérség... ennél már csak a sötét a rosszabb. Már a hangulatot is elveszi az emberekből, és ugyanúgy végzi az életerő-kiszipolyozza a helyiség.

- Felkeltél? - a szokásos, hülye kérdések egyike. Most mégis jól esett, és, bár nem tudtam megmozdulni, megpróbáltam érthetően beszélni.

- Igen, amint látod. És te hogy vagy? - néztem Manára. A karja fel volt kötve, de az arcán ugyanaz a mosoly látszott, mint régen.

- Remekül. Anyáék frászt kaptak, amikor megtudták, de nem köptelek be, megnyugodhatsz. - Elmosolyodtam. Mintha annyira feszült lettem volna emiatt.

- Király. És, visszatérve a történetedre, leköteleznél, ha...

- Hamarosan kezdődik az új verseny, ne aggódj, és már senki se fog emlékezni az előbbi történetekre. - ez viszont tényleg megnyugtatott.

- És miről fogsz írni legközelebb? - kérdeztem egy kis idő után.

- Az titok! - kacsintott, majd a fintoromat meglátva elnevette magát. Kezdtem megutálni a "titok" szócskát. Azok után mindig bajba keveredek.

- Jobban van, mr. Kippe? - jött be egy fehér köpenyes alak, gondolom az orvosom.

- Sokkal jobban. Tisztára felüdültem.

- Mikor ide szállították, már ájult állapotban volt, a testén legalább kilenc felszakadt seb, és pár úly is akadt. Megpróbáltuk összevarrni, de ha nem fog pihenni több hónapig, akkor nem tudjuk garantálni, hogy heg nélkül be fognak forradni a sebek. - nagyot vigyorogtam. Most lesz elég időm ahhoz, hogy pihenjek. Két hétig még bejárogatok órákra, majd leteszem a vizsgákat, és ha még szerencsém is van, kapok ösztöndíjat, utána viszont itt a nyár! A legfontosabb dolgom az lesz, hogy leszokjak a már-már vészes szenvedélyeimtől, például a cigiről és a kávétól...e kettő nélkül nem bírtam volna ki az előző két évet.

- Igenis, főnök!Most viszont ideje mennem... - próbáltam feltornázni magam

- Még legalább egy hétig itt kell maradnia. utána rendezheti a számlát. - nagyszerű. Gondolom egy kisebb vagyont kell majd kipengetnem ezért. Daichi annyit megtehetett volna, ha már pajzsnak használ, hogy kifizesse a számlákat. Végülis az egészet ő tervelte ki, ő akarta kivégezni Carolt is, csak úgy gondolta, pont kapóra jövök, így hagyta, hogy majdnem kinyirassam magam. Mennyire fog hiányozni... persze ezt irónikusan értem, a gyengébbek kedvéért.

Mana elbúcsúzott, őt most viszik haza, szerencsére semmi baja sincs. Meg akartam ígértetni vele, hogy nem fog berakni engem a következő történetébe, de eltérő válaszokat kaptam. Már felcsörögtem pár az egyetemnél tanuló haveromat, hogy szedjék össze a dolgokat, mit vettek eddig. Hiába vagyok levelezőn, sajnos a vizsgák nekem is ugyanúgy kötelezőek. Nem mintha bánnám. Majd ismét törzsvendég leszek a helyi kocsmába, amit egy jóbarátom, Hector vezet. Míly szép lesz az élet...

Talán rosszul hittem. A boldogság nem megengedhetetlen luxus, csak nehéz megszerezni, és magadnál tartani.

Én ebben mindig rossz voltam, de úgy látszik, most ez is megváltozott.

Végülis jobb ma egy döglött tyúk....

Utószó:

"Mivel Max Kippe, 1. évfolyamos tanuló a(z) Jog-és Államtudományi karon nem teljesítette a vizsgázáshoz feltétlenül szükéges óraszámokat, és fél évet halasztott, sajnálatunkra fell kell függesztenünk, így nem tudja tovább folytatni a tanulmányait a(z) Johann Wolfgang Goethe Német nyelvű egyetemen. Megértését köszönjük."

2006. 06. 04.
Hassa

Aláírás:
Dr. Schalgi Kolbenz
egyetemi professzor

Az első fejezetnek ezennel vége.
Már folyamatban van a második fejezet is, várjátok nagyon!

Sibill