Pihenj nyugdíj után!


Vasárnap, hajnali két óra. Dülöngélve, szarrészegen tettem meg a lépéseket. Szerencsére ott volt mellettem Christine. Igen, csaknem háromnegyed év telt el azóta, hogy szerencsésen túléltem a Carollal való találkozást. Azok után egy elég bosszantó levelet kapott szerény személyem: Felfüggesztettek, szóval nem tanulhatok tovább. Ez igencsak kínos, három nap kellett ahhoz, hogy lenyugodjak, és ne lőjek főbe minden egyetemi professzort. Lényegében megoldottam, hála a jó kis kapcsolataimnak. Igaz, kétszer is kellett vizsgáznom, de megérte: tovább süvíthetek a célom felé. A pénzem, a kórház kifizetésével eléggé megcsappant, így szinte azonnal beálltam dolgozni, két műszakba. Az egyik munkahelyem a kedvenc kocsmám volt, Hectorral az élen, ő volt a vezető, és egyben a csapos is. Besegítettem neki, minden hétköznap, és vasárnap. Egyedül szombat estén rúghattam be, de nekem az is tökéletesen megfelelt. A másik munkám nyugisabb, egy honlapot szerkesztek, reklámozok neten egy híresebb cégnek, így nem nagyon megerőltető feladat, tudok közbe tanulni is. Heh. mintha annyira tanulnék. Igaz, még ezzel a kettővel sem kerestem annyit, mint egyetlen gyilkolással, de nem bántam. Ott volt az egyetem is, rá kellett startolnom, nehogy még egyszer úgy járjak, mint nyár elején. Már fegyvereket sem vittem magammal, csak egy önvédelmi-pisztolyt, de az sem tud életveszélyes sebeket okozni. Már nem kapkodtam ijedten és paranoiásan  a késeimért, és ez nagy szó. Persze az is hozzásegített, hogy két harcművészetet is elkezdtem tanulni, és majdnem már egy éve gyakorlom őket. Nem akarok megint véletlenül abba a helyzetbe kerülni, hogy nem vagyok elég erős, és pisztoly nélkül nem érek semmit se.
Szóval mondhatnám azt, hogy eléggé megváltoztam. Kávét persze még mindig követelek, de a cigi is a múlté, legalábbis már csak néha gyújtok rá, elég az, hogy minden este cigarettafüstben tartózkodom.
Hogy is mondanám...azt hittem, itt végre pihenni fogok, de nem tehetem meg ezt a luxust. Végtére is jobban érzem magam, mint pár évvel ezelőtt.
Fél éve, hogy megismerkedtem Christinevel, és egész jól kijövünk. Ő az ideális nő számomra, bár még nem igazán tudja a múltam, de szerintem sosem fogom neki elregélni. Végtére is új fejezetet nyitottam, miért kellene visszalapozni?
Most kivételesen ő is felöntött a garatra, pedig ritkán szokott. Ilyenkor valahogy hazakeveredünk, egy jót dugunk, aztán holnap délutánig alszunk. Király az élet!
Csípős, márciusi este volt, de nem törődtünk vele. Nevettünk, hülyültünk, míg meg nem érkeztünk a bérházba. A sötét, halk folyosón úgy gázoltunk át, mint egy csorda elefánt. A kulcsomért kaptam, kinyitottam a nagyobb vasajtót, előreengedtem Christinét, én viszont megálltam. Úgy érzetem, szinte lyukat égetnek a hátamba, annyira néznek. Lassan hátrapillantottam, miközben az ujjaim már a fegyver nyelével játszottak.
 - Üdvözöllek, Taisuke. - majdnem hátast dobtam a felismeréstől, még így, részegen is. Az a jó, hogy tudom kontrollálni ilyenkor is a cselekedeteimet, de néha persze kicsúszik a kezemből az irányítás, vagy esetleg olyat mondok, amit később megbánok. Most épp a legrosszabb alkalomkor bukkant fel.
 - Daichi. - néztem végig a magas, fekete férfin. Ő volt minden bajom forrása, egy szadista képmutató, avagy bérgyilkos. Azt hittem, soha többé nem kell látnom. A szokásos fekete dzsekijében volt, és egy sötét nadrágban, amit igazán nem láttam a sötét folyosó miatt. Nem tartott fegyvert rám, ezért én sem kaptam elő. Talán erősebb lettem, és gyorsabb, de Daichi akkor is jobb nálam, mint könyörtelen gyilkos. Ebben legalábbis. - Mi célból jöttél el hozzám? Honnan tudtad, hogy itt lakom? - csak felnevetett. Gúnyos nevetés volt ez, mintha élvezte volna a felsőbbrendűséget. Élvezte is.
 - Látom, kiélvezted a szabad életet. - miért beszél múlt időben? lényegében még mindig szabadon vagyok! Ez futott át az agyamon, de nem hagyott szóhoz jutni. - Tartozol egy adóssággal. - hogy oda ne rohanjak. Szívesen lehánytam volna.
 - Inkább te tartozol. Végtére is hagytad, hogy én végezzem el a piszkos munkát, és utána mindenkinek azt hirdetted, hogy te voltál!
 - Miért azt akartad, hogy ismét te legyél a középpontban? - nevetett még mindig. Igaza volt, csak így tudtam kiszállni ebből a mocskos melóból.
 - Mit akarsz? Most nem vagyok olyan helyzetben, hogy sokáig értelmesen csevegjünk. - feleltem jegesen. Végülis nem akartam újra emberkék után eredni, és legyilkolni mindet, bár már nem lett volna nehéz számomra. Túljutottam azon a ponton, hogy sajnáljam az áldozataimat, viszont attól még nem szeretek öldökölni.
 - Szükségünk lenne rád. - miért beszél többes számban? Csak most vettem észre egy ismeretlen, fehér kabátos alakot. Már meg sem kérdezem, ki ő, úgy is csak egy kitérő választ kapnék, ezt jól tudtam.
 - Milyen ügyben? - Hátulról Christine karolt belém, miközben rámosolygott az előttem álló Daichire.
 - Üdv! Ők kik, Max? - mit tudtam volna mondani?
 - Épp hitelt veszek át. - most úgy sem fog rákérdezni - Menj csak be, mindjárt megyek. - bólintott, intett a két idegennek, majd befordult a szobába.
 - Jó kis csaj... - vigyorodott el Dachi. Christine lényegében már csak egy combfixben, és egy melltartóban jött ki.
 - Hagyj békén! Nincs erőm most ezzel foglalkozni, keress meg máskor, de az lenne a legjobb, ha eltűnnél, és soha nem jönnél vissza! - zártam be az ajtót, és nem is törődtem a többivel. Most nem azzal lett tele a fejem, ahogy beléptem a hálószobába.

Reggel az iszonyú fejfájás keltett, de mégis jól éreztem magam. Christine még aludt, így hagytam tovább pihenni. Szinte lábujjhegyen mentem ki a konyhába, hogy igyak egy jó erős kávét. Csak akkor vettem észre, hogy a bejárati ajtó alatt, a kis résen egy fehér boríték virít. Még akkor se jutott eszembe a tegnapi találkozás, olyan, mintha csak egy rémálom lett volna. Persze hiába ezt akartam, azért még megtörtént. Szinte erőltetett mozdulatokkal nyúltam a borítékért, majd olvasni kezdtem, reménykedve, talán csak a számla az.
"Egy csettintés, és ismét poklot csinálhatok az életedből. Egy egyszerű nyomozásos feladatot bízok rád, ami nem nagy ördöngösség. Persze fegyverekre szükséged lesz. Ha érdekel a munka, hívj ezen a számon: 06XXXXXXXXX. Üdv: Daichi"
 - Anyád! - nyögtem, ahogy végigolvastam a sorokat. Szóval nincs választásom? Kedves, ő mindig értett a zsaroláshoz. Lementem az udvarra, ott hívtam fel Daichit, remélve, hogy senki se hallgatózik.
 - Igen? - három csengetés után vette fel. Csak nem zavarok? Bár lehet, hogy csak nem találta, melyik zsebében maradt a mobil. Igen, van ilyen.
 - Na, mi a fészkes fenét akarsz tőlem? - jómodor? Azt meg hol osztották?
Hallottam, ahogy bocsánatot kér pár embertől, majd egy halkabb szobába megy.
 - Gondolom hallottál már a Franciaországban történő káoszról... - egyből, bele a közepébe. Nosztalgiázó kedvem lett, de legyűrtem.
 - Nem. Nincs időm, hogy állandón a híreket hallgassam. Meg nem is nagyon érdekel. - fűztem hozzá egy kis idő után az utolsó mondatot.
 - Akkor elmondom röviden. Egy bűnszövetkezet garázdálkodik országban, főleg nőket és gyerekeket gyilkolnak, vagyis azok nyom nélkül eltűnnek, a rendőrség nem bír velük, főként azért, mert vámpíroknak adják ki magukat, ezzel pánikot keltve, elég magas vérdíjat tűztek ki a fejükre, viszont még azt sem tudják, merre lehetnek, vagy mennyien vannak. - hogy hogyan tud egy szusszal ennyit elmondani, az számomra is rejtély.
 - Vámpírok? - kérdeztem vissza gúnytól csöpögő hangon - Csak egy hülye banda, aki hírnévre vágyik...
 - Gondolod? - igazán meglepődtem Daichi hangján. Mintha nem lenne benne egészen biztos.
 - Nem gondolom, tudom. Vámpírok nem léteznek, csak egy mese. Amúgy sem fednék fel a kilétüket, és nem gyilkolnának halomra csak kedvtelésből... lényegében ő nekik mi vagyunk a táplálék, szóval ha mindenkit kinyírnak, akkor nem lesz kajájuk. Szomorú az igazság.
 - Gondoltam, hogy így fogsz reagálni. - még így is el tudtam képzelni, ahogy elvigyorodik - Nem mindenki fogja fel így a dolgokat, ezért kitört a pánik. Minden ember retteg, nem akarnak a vérszívók áldozatai lenni.
 - Hülyeség! Az emberek gonoszabbak bármelyik lénynél! Ezért tudtak idáig fejlődni. - fura a felfogásom, általában mindenről. Olyan típus vagyok, aki csak a saját szemének hisz. Végtére is realistának kell lenni ebben  pesszimista világban, különben nem élsz sokáig. Nekem elég a sok gyilkos, nem kell még más gonosz lény: hiszen itt van az ember.
 - Valahonnan el kell indulnunk, ezért kérem a segítségedet.
 - Amit a levélbe írtál, az nem segítségkérésnek hangzott, hanem parancsnak... - vetettem oda félvállról.
 - Csak biztos akartam lenni abban, hogy felhívsz. Ma este találkozunk. - még mielőtt bármit szólhattam volna, lerakta. Hová siet? Este nem leszek otthon, hiába vár, de inkább nem hívtam fel megint. Oka lehetett annak, hogy ilyen gyorsan letette. Akkor még nem is tudtam, hogy mennyire igazam volt.