Este szokásomhoz híven, egy korsó sör társaságában jártam az asztalokat, és a kívánságokat teljesítettem. Persze pénzért.
 - Hector, kérnek két üveg bort, egy pezsgőt egy whisky-t, és egy fröccsöt, meg három kólát. - adtam le a rendelést, és már szaladtam is a következőt kitölteni. Nem rossz munka, hamar meg tudom jegyezni a dolgokat, és a részegek néha eleresztik magukat, és lekenyereznek egy jó pikáns borravalóval.
Két ismerős alak nyitott be a helyiségbe, és elfoglalták az ajtó melletti üres asztalt. Igaz, nem volt kedvem odamenni, de azért bevetettem az ötkarátos vigyoromat, és úgy csináltam, mintha nem ismerném őket. Pedig kurvára ismertem, főleg az egyiket.
 - Üdvözöljük önöket Hector kocsmájában. Mit rendelnek? - Daichi kényelmesen elhelyezkedett a székén, és az itallapért nyúlt.
 - Bennevagy? - kérdezte egy idő után.
 - Apád faszát. Neked biztos nem. - vágtam rá széles, lekaparhatatlan vigyorral.
 - Akkor egy sört kérek.
 - Én egy kávét. - szólalt meg végre a másik is. Hosszabb, hullámos, göndör barna haja volt. Egy hatalmas, fehér sáltól alig látszott ki a feje, de volt egy olyan érzésem, hogy direkt ennyire elővigyázatos.
 - Máris hozom. - fordultam meg, és Hectorhoz igyekeztem.
 - Te, azok elég sötét alakok... - húzta össze a szemét, miközben elmondtam a drága urak kívánságait - Ugye nincs közöd hozzájuk?
Hector sem tudott a bérgyilkosi dolgaimról, mint itt senki. Mégsem volt hülye, gondolom párszor részegen pár mondat elhagyta a számat. Reméltem, hogy nem kell hazudni neki, egyrészt, mert mégiscsak a haverom, a másik meg az, hogy nem tudok hazudni. Ilyenkor mindig az elterelést, vagy a félig igazat szoktam használni.
 - Régi ismerősök, semmi gond. csak egy véletlen, hogy idekerültek. - vittem is nekik a sört meg a kávét. - Tessék.
 - Kösz. Remélem tudod, miért jöttünk. - máris a közepébe, nagyszerű. Lopva körülnéztem.
 - Nem a legmegfelelőbb időpontot választottad erre.
 - Dehogynem. szerinted miért ültünk az ajtóhoz közel? - vigyorodott el ördögien. Én sem voltam hülye, de nekik egy kocsmával kevesebb nem nagy ügy...
 - Daichi. Te vagy a legnagyobb bérgyilkos vagy mi, sőt, amint látom, itt ül melletted még egy fegyveres alak, nem hiszem, hogy pont rám lenne szükséged, végül is egy éve nem fogtam a kezembe fegyvert. Már csak egyszerű ember vagyok, akit megölhetsz, megfenyegethetsz, nem tudok mit tenni. Négyötven lesz. - vettem fel ismét a vigyorgó kiszolgáló szerepét, majd mikor Daichi szótlanul fizetett, megfordultam, és egy másik asztalhoz akartam menni.
 - Szóval ő az, aki megölte Carolt és azoknak a csatlósait? - szólalt meg jegesen a másik alak, úgy, hogy azonnal visszafordultam.
 - Hogy is hívnak?
 - Hívj Alisonnak.
Ez vajon a keresztneve, vagy csak ugyanolyan ál-név, mint amilyet mi is használunk? Sokkal jegesebb volt a pillantása, mint akikkel eddig találkoztam, és éreztem, nagyon veszélyes. De őszintén, hogy jövök be a képbe, ha Daichi egy ilyen profi emberkével dolgozhat? Nem is válaszoltam, csak pofátlanul elmentem. Valami nagyon nem tetszett ebben az egész ügyben. Nem akarok megint Daichi bábjátékává válni, de mintha valamiért nagyon számítana rám. Talán úgy gondolja, egyedül nem tudja megoldani az ügyet? Inkább belehalna, minthogy segítséget kérjen. Talán azért tudom mégis, hogy mit akar, mert én is ugyanilyen vagyok.


Hajnali öt. Záróra. Már mindenki kurva fáradt, és én is csak egy ágy után áhítozom, persze tudtam, hogy ez nem megy majd olyan könnyedén. Egyik az, hogy Daichiék szerintem még látogatást fognak kezdeményezni, ha nem is ma, akkor holnap, ahogy ismerem, nem szereti sokáig húzni a dolgokat. Viszont azt az életben nem hittem volna, hogy záróra után még egy ismerősbe fogok beleakadni.
 - Üdv, Cross. Elkéstél, épp zárunk. - köszöntöttem egy alacsonyabb, zömökebb, tüskék barna hajú férfit. Nem volt idős, úgy a húszas évei közepén járhatott, de a sok ránc és az elkeseredett arc öregítette öt, hanem tíz évvel, az biztos.
 - Téged kerestelek. - felelte gyorsan. Cross nagyon megszokta a római pörgést, és még itt sem tud leállni vele. Az akcentusán nem érződik annyira, de igazi olasz vér csörtetett az ereiben, amire roppant büszke volt.
 - Igen? Mégis miért? - raktam le a rongyot az asztalra, és megfordultam, hogy a sráccal szembe legyek - Kérsz valamit?
 - Á, nem zavarok, csak egy kérés erejéig jöttem! - hebegett, amint gyorsan folytatta sok embert ismersz, nem? Jól jönne a segítséged.
Általában nem vagyok elutasító, de könyörgöm, ha ilyenkor támad rám, hogy jaj, segítenem kéne, akkor nincs igazán kedvem.
 - Mibe keveredtél megint? - Criss rendőr volt. Élvezettel végezte a munkáját, és sok embert jutatott a rácsok mögé olyan híres rendőrökkel, mint... úgy sem ismernétek. A lényeg az, hogy őstehetség, már a dédapjában is egy rendőrtisztet azok, akik akkor még éltek. Párszor Adammel, a jogprofesszorral segítettünk neki az aktáknál, és egy nyomozásnál, amit pár emberére rábíztak, azóta alig beszéltünk. Fura, hogy most pont engem keres meg.
 - Elmondok egy fontos infót, de csak akkor, ha megpróbálsz segíteni. - nos, ő volt az a rendőr, aki nagyon komolyan vette a munkáját, és minden parancsot maximálisan elvégezte, s sosem mondott el egy titkot sem, most meg csak így le akar támadni egy hírrel?
 - Mondd, de nem ígérhetek neked semmit. - feleltem józan ésszel.
 - Egy híres bérgyilkos valamiért berágott az egyik terroristavezetőre, és feleségére, és mindkettőt, több, mint 50 emberrel együtt megölt. Futótűzként jutott el hozzám, és a feljebbvalók azt akarják, hogy fékezzük meg ezt az eszeveszett gyilkost, aki állítólag most éppen Hassában van.
Meglepődtem, de komolyan. Ilyen sok idő kellett, mire megtudták? Végül s majdnem egy éve történt...
 - Tényleg? És mi közöm nekem ehhez?
 - Úgy teszel, mintha nem is izgatna! - ripakodott rám - A híres bérgyilkos, a városunkban, valamit akar! Érted??
 - Lehet, hogy csak átutazóban van. - rántottam meg a vállam - Meg egyáltalán... - ekkor egy képet nyomott a képembe, Daichi felirattal. Igen, ez kétségkívül ő volt, bár egészen brutálisan rajzolták le, mintha egy pchiopatával lenne dolguk. Pedig Daichi cseppet sem az, ezért él még.
 - Ő az! Nem szabad kiengednünk a városból, különben végünk! -miközben össze-vissza hadart, még egy képet vettem észre a kezében, ami nagyon ismerős volt.
 - És ez ki? - mutattam a cetlire. Ő egy pillanatig elhalkult, majd halkan folytatta tovább, mintha félne, hogy valaki meghallja.
 - Ő a Fehér Halál! Bérgyilkos, és nagyon gyorsan végez a feladatával. Mintha nem is ember lenne. Félelmetes az ürge, de pénz nélkül nem gyilkol. Bár ő is körözött, mert a bérgyilkosság bűn, de mégse kerítenek neki nagy feneket. A nagyon gazdagok tudják csak megfizetni, így az egyszerű üzletemberek nemigen tudják felbérelni. Nem úgy, mint a Fekete Hollót, Daichit. Ő sem dolgozik kis pénzekért, viszont szívesen gyilkol, és nincs tekintettel semmire se. Volt, hogy megölte az egész gárdát, aki felbérelte, majd az összes pénzükkel elsétált, és meggyilkolta azt is, akit kellett, hogy ne maradjon adósa senkinek. Gondolhatod, mi történik itt, ha...
 - Hé, vegyél levegőt is! - nyugtattam. Igen, Daichi gerinctelen módon viselkedik, ha  pénzről és a gyilkolásról van szó. Nem hiszem, hogy lenne olyan, amit nem vállalna el. - Megkérdezem pár ismerősömet, és óvatosságra intem őket, rendben? - kinyitódott az ajtó, és csak imádkozni tudtam, nehogy Daichi legyen az. Christine volt. Nem is tudta, mennyire örültem. Azonnal hozzá indultam, megcsókoltam, majd vigyorogva néztem vissza Crossra.  - Bocs, de most dolgom van. Neked is a munka helyett másra kéne koncentrálnod, fiatal vagy még. Elmehetsz majd évek után nyugdíjba, és utána ki lesz veled? - karoltam át Christine derekát, és közelebb húztam magamhoz, miközben beszéltem. Szemét vagyok, mondtam már? Cross szinte meg sem bírt szólalni, és az energikusságát felcserélte komor ábrázatra. Látszólag ez a kérdés őt is nagyon foglalkoztatta.
 - Nem olyan könnyű abbahagyni, persze neked könnyű, nem neked kell bűnözőkkel felvenned a versenyt, és stresszben élned, vajon melyiket tudod majd elkapni, és melyiket nem.... - válaszolta ugyanolyan gyorsan, de sokkal ridegebben, és gúnyosan. Igazán meglepő, nem hittem volna, hogy valaki ezt fogja a fejemhez vágni. Akaratlanul is elmosolyodtam.
 - Igazad van, én nem érzem át a fajdalmaidat. Hidd el, nem is akarom. Ez a te kereszted. - vigyorogtam rá őszintén. Végtére is igaza volt.
 - Örülj addig, amíg boldog lehetsz, Max, mert bármelyik pillanatban elvesztheted azt, amit a legjobban szeretsz. - nézett jegesen Christinára. Na, ez az a pont, amikor nem maradok helyeslő balfasz.
 - Nem kértem tőled tanácsot, Cross. Hidd el tudom, mennyire mulandó a boldogság. Majd megkérdezem pár haveromat az ügyben, és ha megtudtam valamit, felkereslek. Most viszont szerintem neked is pihenned kéne, és nem észt osztani olyannak, akit ez nem igazán érdekel. Egyetemista vagyok, nem bérgyilkos. - ingattam a fejem vigyorogva, majd megfordultam, és Christinával az élen kivonultam a helyiségből. Bár még le kellett takarítanom pár asztalt, megvártam, amíg a drága olasz srác jó messzire elmegy, csak utána mentem vissza.
 - Honey, ez szép volt. Ugye itt végeztél is? Nem baj, ha ma nálad alszom? – mosolygott úgy, mintha már előre tudta volna a válaszom. Persze most kurvára meglepődhetett.
 - Bocs, de most el kell még rendeznem pár dolgot, ha nem gond. - nem akartam, hogy esetleg ismét találkozzon Daichival. Aki egyszer látta az arcát, az állítólag nem élt többet egy évnél. És mit ne mondjak, nem voltam abban biztos, hogy a másik bérgyilkos, Alison esetleg nem látná szívesebben egy koporsóban. Azt sosem bocsátanám meg magamnak, ha ugyanúgy végezné, mint Stella.
 - Értem... - hervadt le a mosoly az arcáról. Kár, pedig igazán illik neki a vigyor - De holnap bepótoljuk, ugye? - nézett a szemembe - Ígérd meg!
 - Megpróbálom... - próbáltam kitérni a kérés elől. Ő is tudta nagyon jól, hogy nehezen ígérek meg valamit, viszont azt betartom, akármennyire hülyeség is az. Most viszont sokkal fontosabb dolgom van.